Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Ruszoly József: Választási bíráskodás Magyarországon (Ism.: Degré Alajos) 475
TÖRTÉNETI IRODALOM 477 kedvezett, de érvényesült pártkülönbség nélkül a függetlenségi párti képviselők javára is. Ez nyilvánult meg abban, hogy érdemi tárgyalás előtt gondosan vizsgálták a petíció alaki kellékeit, megszűnt az a gyakorlat, amit a szerző 1848-ban kiemel, hogy az alaki hiányosságban szenvedő petíciót egyszerűen visszaadták hiánypótlásra. Ez érvényesült abban a gyakorlatban, hogy ha meg is állapították a választásnál történt vesztegetést, nem semmisítették meg a választást, mert az persze nem volt megállapítható, hogy a vesztegetést tényleg elvégző kortesek a képviselőjelölt megbízásából és az ő pénzével vesztegettek volna. Ennek egyik kiáltó példája nagyapám 1878. évi abonyi választása, amiről a szerző a 156.1-on emlékezik meg. Mindössze 93 szótöbbséggel győzött, de 155 választó vallotta magát megvesztegetettnek. Mégsem semmisítették meg a választást, mert semmi adat nem volt arról, hogy a megvesztegetés tőle indult volna ki. Pedig nyilván következtetni lehetett arra, hogy csak az ő érdeke volt a megvesztegetés. Nagyapám később családi körben mondta is, bánja, hogy olyan sokat áldozott a választásokra. Egyetlen hibája e tekintetben a szerzőnek, hogy e választást nem az elveszett eredeti iratok alapján írta le, hanem Szivák Imre munkája alapján, és nagyapámat kormánypárti képviselőnek minősítette, holott a függetlenségi párt programjával lépett fel. De erre következtetni lehetett volna abból is, hogy akkori ellenfele, Gullner Gyula későbbi államtitkár, majd főispán, tehát kétségtelenül a kormánypárt embere volt. A Szivák tévedésének nyilvánvalóan az az oka, hogy 1870-ben és 1872-ben Vácott nagyapám még a balközép párt jelöltjeként lépett fel, de a fúzió után - mint sokan mások is - nem lett a szabadelvű párt tagja, hanem Kossuth híveként a függetlenségi párthoz csatlakozott. (Az adatok apám kéziratos visszaemlékezéseiben.) A képviselőház választást védő irányzatát mutatja az is, hogy míg 1865-ben még kényesen vigyázott arra, hogy a választásba a helyi közigazgatási hatóságok bele ne avatkozzanak (85.1.) - persze ezek még a provizórium által alkalmazott tisztviselők voltak, akiket a magyar képviselőház megbízhatatlanoknak tartott, ezeket az intézkedéseket a későbbiekben a rend fenntartására szükségesnek minősítették, ami nem jár megsemmisítéssel. De a rendbontást, a verekedést sem értékelték súlyosan. Ha a verekedés néhány nappal a választás előtt történt, még ha halálesettel is járt, 1869-ben nem tekintették úgy, hogy ez a választást döntően befolyásolta, de azt sem, ha a választók lőfegyverrel jelentek meg a választás helyén, sőt az egyik pisztoly el is sült, de sérülést nem okozott (185, 1901.) 1896-ban 5 petíciót nyújtottak be verekedés címén (ebből négyet függetlenségi párti képviselő ellen), de a bíráló bizottság még vizsgálatot sem rendelt el (206 1.). Persze ezt a bírálóbizottsági állásfoglalást indokolták azzal is, hogy nem akarnak kedvet csinálni a jövőre a pcticionáláshoz, hogy nem akarják a választók többséget kitenni a kisebbségben lévők zaklatásának (49-70.1.), de ezek csak szólamok. Az sem valószínű, hogy merő restségből tették, mert a szerző által utalt esetek világosan mutatják, hogy ha elrendelték a vizsgálatot, azt a kiküldött képviselő komolyan és alaposan végezte, összefoglaló jelentését is alaposan megvitatták. A szerző csak a képviselőválasztás alkalmával történt verekedések során utal (185—186 1.) arra, hogy a múlt század végén a verekedést, verekedéssel való elijesztést a választás természetes vele járójának tartották, emiatt nem kell a választást megsemmisíteni. Adatai tömegéből azonban az az összbenyomás alakul ki, hogy mindenféle manipulációt, a szavazatszedő bizottságok elnökének piszkos ügyeskedéseit, egész falvak szavazóinak a szavazásban való megakadályozását, a legkülönbözőbb közigazgatási hivatali pressziókat is éppúgy, mint az „etetés-itatást” a képviselők természetes választási magatartásnak tekintették, ami lehetőleg ne szolgáljon okul a választás megsemmisítésére, csak ügyesen csinálják, botrány ne legyen belőle. Ne lehessen bizonyítani az 1873 évi választójogi novellában, majd 1878-ban a büntetőtörvénykönyvben meghatározott bűncselekményeket. Ez a gondolkozásmód kiegészíti azt a képet, ami Tisza Kálmán kormányzásától kezdve a választásokról közismert. Ez ellen a felfogás ellen, amit elsősorban maga a kormány és pártja irányított, pl. az elvben már 1874-ben törvénybe iktatott kúriai bíráskodás megvalósításának végtelenségig halogatásával, hiábavaló volt a házszabályok precízebbé tétele, sőt egyes bíráló bizottságoknak a törvényességhez való ragaszkodása is. 1899-ben végre megalkották a törvényt, mely a választás érvényességét megtámadó petíciókat a Kúria hatáskörébe utalta, részletesen szabályozva a választás érvényességének okait és az eljárás módját is. A gyakorlatban azonban ez az eljárás is csalódást okozott. A Kúria részletesen ismertetett gyakorlata tulajdonképpen szintén a választás érvényességének védelmét szolgálta. Most már nem a megvesztegetés, fenyegetés, verekedés rabulisztikus indokolásával, hanem a törvényhez való hajszálpontos ragaszkodással. A törvény kifejezett rendelkezéseit gondosan betartotta a Kúria, akkor is, ha ennek alig volt értelme, de a formák, határidők pontos betartása, melynek során előfordult, hogy a
