Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Ruszoly József: Választási bíráskodás Magyarországon (Ism.: Degré Alajos) 475
476 TÖRTÉNETI IRODALOM később bőségesen alkottak e kérdésekről jogszabályokat, már az 1868-as házszabályokban stb., de akkor meg azért szükséges a gyakorlat bemutatása, hogy megállapítható legyen, hogyan értelmezték ezeket a jogszabályokat, melyek voltak azok a hiányosságok, amelyek újabb jogszabályok alkotását szükségessé tették, vagy kívánatossá tették, hogy valamelyik régebbi szabályozáshoz téqenek vissza, pl. 1919-ben. De szükség van arra is, hogy a szerző a választási bíráskodás egyetemes történetéről, és az erre vonatkozó hazai jogszabályok fejlődéséről rövid áttekintést adjon, holott ezeket más munkáiban már részletesen, kimerítő forrásidézetekkel tárgyalta. Nélkülözhetetlen azonban, hogy a rövid áttekintésre itt is sor kerüljön, mert egy-egy új korszak joggyakorlatának megismertetése előtt szükségét érezzük, hogy számot vethessünk azzal, milyen új szabályok alapján alakult ki e gyakorlat, nem fordulhatunk mindig más, már megjelent dolgozatokhoz. A részletesen ismertetett jogesetek azonban a könyvet egyben a politikai történet érdekes fejezetévé is teszik. Nem vitás, a szerző elsősorban jogtörténetet kíván írni, nemcsak rendszerében tartja magát a szigorú jogi logikához, minden egyes korban külön végigmenvén előbb a szervezeti, majd az eljárási, végül az anyagi jogi kérdéseken, ez utóbbiakat is témánként tárgyalva, pl. előbb a választhatóság kérdését, majd a választási korrupció különböző formáit, a választásra gyakorolt erőszakos befolyásolásokat, a választás eredményét döntően befolyásoló hivatali visszaéléseket. Nagy gondot fordít arra, hogy a választások érvényessége ügyében döntő hatóságok hogyan értelmezték a jogszabályokat, hogyan hidalták át a jogszabályokban mutatkozó hiányokat, nem sértettek-e ők maguk jogszabályt. De emellett a tárgyalt száz év számos politikai problémája is felmerült. Erre egyetlen példa. Számos alkalommal szól arról, hogy a választások során éles nemzetiségi ellentétek érvényesültek, különösen a román többségű választókerületekben. De kiemeli, hogy a polgári korszak első éveiben a ház, akár teljes ülése határozott a petíció kérdésében, akár - 1868 után — a ház valamelyik bíráló bizottsága, igen méltányosan járt el a nemzetiségi petícionálókkal szemben. Nem kapaszkodott bele kisebb formahibákba, formális petíció híján a választási jegyzőkönyvbe vett óvással nem törődött (48, 60,66,194, 203, 220 1.). Még arra is következtet, hogy a képviselőház szándékosan arra törekedett a petíciós eljárásokban, hogy megnyugtassa a nemzetiségeket (73 1.). Persze az 1880-as évek vége felé, Tisza Kálmán kormányzásának második felében ez kevésbé érvényesült, ragaszkodtak nemcsak a magyar nyelvű petícióhoz, de ahhoz is, hogy annak mellékleteit hiteles magyar fordításban is csatolják. De még így is említésre érdemes a Kúria 1901. évi határozata (3461.), mellyel nem állapította meg a szerb nemzetiségi képviselőjelölt részéről az izgatást, bár a petícióban említett egyes kiragadott mondatok izgató hatásúnak látszottak, de ezeket összevetette a képviselőjelölt hivatalos programjával, és így azoknak nem volt izgatás jellege. Ugyanekkor egy szlovák nemzetiségi képviselőjelöltről az volt az álláspontja: „bírálata nem tárgyilagos, nem helyeselhető”, de ez még mindig nem izgatás. (346—348 1.) Mindezek érdekes adalékok lennének a dualizmus korabeli nemzetiségi politika kérdéséhez. De minthogy a tárgyalás rendjében a jogi szempontok érvényesülnek, ezeket a témákat nehéz kielemezni az óriási adattömegből. Ezt érezte a szerző is, ezért mellékelt dolgozatához kitűnően megszerkesztett választásföldrajzi és személyi betűsoros mutatót. Ez azonban csak segíti a politikatörténeti témák adataiban való eligazodást, ebből a szempontból nem teszi eléggé áttekinthetővé az anyagot. De azt is el kell ismerni, nemigen lehetne jobb rendszert találni. Úgy látszik, az 1868. évi házszabálymódosítást, mely a képviselőház teljes ülése helyett a házból alakított bíráló bizottságok kezébe tette le a megtámadott és kifogásolt mandátumok feletti bíráskodást, nem azért hozták, mint a nagyjából egykorú angol reformokat, hogy az erősen pártszempontokat érvényesítő alsóház helyett függetlenebb fórum kezébe kerüljön a döntés, hanem a képviselőház teljes ülését kívánták tehermentesíteni. Kifejlődött az a szokás ugyanis, hogy a mandátumokat vizsgáló osztályok, illetve a ház megalakulása után működő igazoló bizottság jelerftései felett élénk vita alakult ki, és fontosabb teendőkről erre fordították a ház idejét és energiáját. Persze hozzájárult ehhez az is, hogy a teljes ülésen nem lehetett szó kontradiktorius eljárás megvalósításáról, amit a bíráló bizottság bevezetett. Bár a szerző a „Mérleg” című összefoglaló áttekintésben azt hangsúlyozza, hogy az első három népképviseleti választás (1848, 1861, 186S) során a képviselőház bátran nyúlt a választás megsemmisítésének eszközéhez, összefoglalóan a képviselőválasztás képviselőházi elbírálása korában (1899-ig) a fő jellemvonás a választások védelme. Úgy látszik, a képviselőház, illetve a bíráló bizottság afelé hajlott, hogy elkerüljék a választás megsemmisítését. Ez a tendencia főleg a kormánypártnak
