Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Falu; város; civilizáció (Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914) (Ism.: Trócsányi Zsolt) 471
TÖRTÉNETI IRODALOM 473 A parasztgazdaságok tipizálására térve, Egyed Ákos megállapítja, hogy Erdélyben a századfordulón a parasztgazdaságok kb. 5%-a kapitalista jellegű, mintegy 20%-a fejlett kisárutermelő, 25—30%-a önellátó egyszerű kisárutermelő, a többi naturális, ill. proletárgazdaság. A piac szerepének fokozódását tárgyalva, szól a zöldség- és gyümölcstermelő övezetek kialakulásáról (ill. a korábbiak továbbfejlesztéséről), a vasútépítések szerepéről a piac bővítésében, ill. a malmoknak és más élelmiszeripari gyáraknak a mezőgazdaságra gyakorolt ösztönzéséről. Fontosak a munkaeszközök fejlődéséről tett megállapításai: a parasztgazdaságokban az 1850-es években kezd terjedni a vaseke (a Bánátban és a nyugati megyékben), Erdélyben csak 1870 táján (1871-ben Erdélyben csak 4000 vaseke van, s 187 000 ősi típusú faeke), hogy aztán a század végére a faeke nagyrészt eltűnjön. Gőz-szántót a parasztgazdaságok nem használnak. A tüskeborona 1895-re nagyrészt eltűnik. Ebben az időpontban már van néhány ezer vetőgép paraszti kézen (3/4-ük a szász megyékben, többségükben szász, kisebb részükben román tulajdonban). A kasza 1860 után kezdi kiszorítani a sarlót, amelynek pozícióját az is erősíti, hogy kézicséplés mellett a sarlóval aratott gabona könnyebben csépelhető. A cséplőgépek a század végén terjednek el. Az aratógépek 1863-ban jelennek meg Erdélyben; 1890-ben 509 van belőlük (ebből 135 a 100 holdnál kisebb gazdaságokban). Az első cséplőjárgányok (ló- vagy ökörhajtással) az 1840-es években tűnnek fel; 1895-ben a cséplőgépeknek csak kb. 1/4-e gőzgép, a többi járgányos — 1915-re a járgányos cséplők aránya alig több 1/3-nál. Bemutatja Egyed a gazdálkodási rendszerek változását is. A 19. század végén felgyorsul az ugarhagyó gazdálkodás felbomlása. Erdély legnagyobb részén azonban az ugarrendszer és a váltógazdaság közé átmeneti rendszer iktatódik (3 forduló, a harmadikban „feketeugar” helyett kapások vagy takarmánynövények), s számos megyében a tagosítás után is megmarad a feketeugar. Máramarosban és Csíkban, ahol a kukorica nem terem meg, fennmarad a hagyományos rendszer. Az ugarterület a század első évtizedeiben Erdélyben közel 30%-kal több, mint Magyarországon, és jó kétszerese az ausztriainak. A falu társadalmáról szóló fejezetnek a legfontosabb része a birtok nélküli parasztság számának és kategóriáinak ismertetése. 1900-ben a tulajdonképpeni Erdélyben a mezőgazdasági cselédek és napszámosok aránya az egész mezőgazdasági népességen belül 28.06% (ugyanakkor Felső-Ausztriában 47,7, Sziláziában 43,7, Csehországban 38,3, Magyarországon 38,9, viszont Horvátországban csak 11,17, Galíciában 15,32%). Óromániában ez az arány 13,14%; ez a magyarázata az Erdélyből, elsősorban a Székelyföldről Moldvába és Havasalföldére irányuló erőteljes mezőgazdasági vándormozgalomnak. Ennek a birtoktalan parasztságnak 1900-ban kb. 4/5-e napszámos s csak 1/5-e mezőgazdasági cseléd. A század elején férfi napszámos évi 195-206 napot dolgozhat, nő 154-160 napot, gyermek 112-124 napot. A napszám a tulajdonképpeni Erdélyben a századforduló táján 110 és 158 fillér közt mozog (tegyük hozzá: ez sokkal magasabb, mint a két háború közti magyarországi mezőgazdasági napszámbérek). Máramarosban azonban a mezőgazdasági munkások évi keresete alig 200 korona, Kolozs megyében 250. A létfenntartás további költségeit a napszámos saját kisgazdasága és a gyűjtögetés fedezi. A mezőgazdasági bérmunka külön kategóriája az aratómunka. Az aratórész élelmezés mellett 1/10-1/15,élelem nélkül 1/10-1/14. Egy aratópár keresete e munkán 6.49-9.1 mázsa gabona. A mezőgazdasági cselédek társadalmi kategóriája rendkívül tagolt, az uradalmi lovászmestertől, kertészektől kezdve a ménespásztorokig, erdőőrökig. Bérük a nagybirtokon kb. 40%-ban készpénz, a többi termény vagy juttatott föld; a parasztgazdaságokban nagyobb a készpénzfizetés aránya. A századfordulón Erdélyben a konvenciós cseléd átlagbére általában 400 korona alatt van (néhol 300 korona alatt). Az agrárproletariátus többi kategóriái közül érdemes megemlíteni a zselléreket, akik, a legszabályosabb feudális módon, belső telek-méretű földet s vályogházat kapnak az uradalomtól, s ezért évi 25-50 nap úrdolgát, továbbá 20—30 béres napszámot kötelesek teljesíteni. Külön tanulmányban foglalkozik Egyed Ákos az erdélyi magyar falu életmódjával az 1849 és 1914 közti időszakban. Nagyobb fejezetet tesz ki könyve második részében az iparosodás és városfejlődés bemutatása. Erdély itt óriási hátránnyal indul (a manufaktúra-ipar 1 lakosra jutó termelési értéke 1845-ben Alsó-Ausztriában 77 Ft, Erdélyben 7 Ft). Az első nagyobb ipari fellendülés az 1867 és 1873 közti prosperációs időszakban következik be. Érdemes azonban arra felfigyelni az Egyed által összeállított táblázat adataiban, hogy az e korban a tágabb értelemben vett Erdélyben keletkezett ipari részvénytársaságok legnagyobb része nem a tulajdonképpeni Erdélyben jött létre (12 malomipari Rt-ből 1 esik Erdélyre, a 3,665 millió Ft alaptőkéből 80 000; hasonló vagy alig jobb az arány más iparágakban is).
