Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Falu; város; civilizáció (Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914) (Ism.: Trócsányi Zsolt) 471
472 TÖRTÉNETI IRODALOM található kimutatások alapján mutatja be, törvényhatóságok szerinti tagolásban, a jobbágyfelszabadításkor a volt jobbágyok kezére került földterület adatait. A számszerűségeket lényeges kritikai megjegyzések egészítik ki. Még konkrétabb (s szakember és nem-szakember számára egyaránt még izgalmasabb) az, amit Egyed a székelyföldi jobbágyfelszabadításról és zsellérkérdésről ír. A székelyföldi jobbágyság kialakulásának történeti áttekintése után táblázatokon mutatja be előbb törvényhatóságonként a jobbágy- és zsellércsaládok számát és százalékarányát az össznépességhez képest 1614-ből, 1750-ből és 1848-ból, majd (az említett 3 időpontból) a jobbágy- és zsellércsaládok számát az egyes helységekben. (Csak sajnáljuk, hogy az utóbbi táblázat-típus egy-egy törvényhatóságon belül nem tagolt s nincs betűrendben sem, ami nehezíti az áttekintést.) Az erdélyi jobbágyfelszabadító törvénynek itt természetesen azt a specifikumát állítja előtérbe, amely a „székely örökség” létével kapcsolatos: az erdélyi 1848: IV. te. 6. § a a székely örökségeket majorsági földeknek nyilvánítja. Innen ered az a megdöbbentő tény, hogy 1848-ban a székelyföldi jobbágyoknak csak 12.85%-a szabadul fel a jobbágyterhek alól (személyi szabadságát minden jobbágy elnyeri). 1848/9-ben a székely örökségen élő jobbágyok és zsellérek zöme nem szolgál, 1849 után azonban a zsellérek és kurialisták kénytelenek tovább szolgálni, a jobbágyok pedig kényszerbérletben használják földjeiket (a bér robot is vagy egészében az). Az 1854-i úrbéri pátens után a székely örökséges jobbágy önmegváltásra kényszerül. Ez nagy többségében békés megegyezéssel történik. A megváltási összegek súlyosak (egy családra 890-1040 Ft jut), így sokan csak földjük felét vagy csak belső telküket tudják megváltani. A székely örökségen lakó zsellérek önmegváltása általában peres úton történik. Különösen súlyos feltételek mellett megy végbe a praedialisták önmegváltása: ezek közerdő és közlegelő nélkül maradnak, s elégületlenségük lázongásokban tör ki. A kötet második fele azt a folyamatot mutatja be, ahogy a kapitalizmus átalakítja ez 1849 és 1914 közti Erdélyt - azt, hogy mit alakít át és mit nem. Egy fejezet pontos, konkrét rajzot ad a vasúthálózat kiépüléséről a tágabb értelemben vett Erdélyben s az ezzel kapcsolatos vasútpolitikai harcokról, gazdasági fellendülés, válság és pangás hatásáról a vasútépítésre. E fejezetnek az a része a legfigyelemreméltóbb, amely a vasútépítés gazdasági jelentőségéről beszél. Jelentős tanulmány foglalkozik az erdélyi hitelrendszerrel. Egyet kell érteni azzal a tézisével, hogy az erdélyi kapitalizmus etnikai jellemzőit semmi sem tükrözi oly hűen, mint a hitelrendszer. A hitelintézetek kialakulásának történetét is a kapitalizmus fellendüléseihez, válságaihoz és pangási időszakaihoz kötve mutatja be Egyed Ákos, táblázatokkal és más számszerűségek özönével. Adataiból kitűnik, hogy a hitelhálózat fejlődésében a tulajdonképpeni Erdély jócskán mögötte jár a tágabb értelemben vett Erdély többi területeinek. Rendkívül fontosak a hitelintézetek nemzetiségéről tett megállapításai. 1909-ben a kb. 400 hitelintézetből 220 a magyar (ideszámítva a zsidó és a sváb, tehát nem-szász német polgárság érdekeltségeit is). Ezek részvényei szabadforgalmúak, szemben az Albina ellenőrzése alatt álló kb. 150 román hitelintézettel, amelynek részvényei névre szólnak, s nincs szabad forgalmuk, s a 20 szász bankkal, amely szintén zárt jellegű, s rendkívül tőkeerős. A román burzsoázia a hitelhálózattal köti a nemzeti mozgalomhoz a román parasztságot. A második rész magvát azonban az erdélyi falu 1849 és 1914 közti átalakulásának rajza alkotja. Az 1895-i mezőgazdasági üzemstatisztika elemzésével ad képet a földtulajdon megoszlásáról magánbirtok, közbirtokossági, ill. községi birtok, állami, egyházi és hitbizományi birtok közt. Az általa összeállított táblázatból kiderül, hogy a tulajdonképpeni Erdélyben, különösen a székely székekben, Királyföldön és Fogaras vidéken igen magas a közbirtokossági és községi tulajdon aránya, ugyanakkor a „belső” Erdélyben lényegesen kisebb az állami és egyházi birtok aránya, mint egyébütt, hitbizományi birtok pedig alig van vagy egyáltalán nincs. Elemzi Egyed Ákos a 100 holdon aluli és azon felüli birtokosok arányait Erdélyben, majd a paraszti föld megoszlását az egyes birtokkategóriák közt. Megállapítja, hogy a parasztgazdaságok 71.9%-ának földterülete kisebb 10 holdnál (ez az arány majdnem pontosan egyezik a Habsburg-monarchia Lajtán inneni területének arányával - 71.7%-), ezek átlagos birtoknagysága 3.47 hold. Birtokviszonyok és nemzeti kérdés összefüggéseiről szólva, rámutat: az 1860-as években a paraszti földek több mint 60%-a van román kézben. A román parasztságon belül kisebb a birtoktalan agrárnépesség aránya, mint a magyar parasztságon belül. 1848 után felgyorsul a román nagybirtok kialakulása a tágabb értelemben vett Erdélyben - ez a folyamat azonban csak addig ér el 1916-ig, hogy akkorra a 100-1000 holdas középbirtokok összterületének 13.7%-a, az 1000 holdon felüli nagybirtokokénak 4.8%-a van román kézen.
