Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Széchenyi István: Közjóra való törekvések (Szemelvények. Összeállította; a bevezető tanulmányt írta Benkő Samu) (Ism.: Trócsányi Zsolt) 468
TÖRTÉNETI IRODALOM 469 közönségsikere ismeretes. Széchenyi politikai publicisztikájának egyes darabjai is új kiadásra kerültek. Egy, Friedreich Istvánéhoz hasonló igényű, modern Széchenyi-monográfia azonban még várat magára -sa témakörnek még nagyszámú új megközelítése lehetséges. Benkő Samu Széchenyi-válogatása több tekintetben is új megközelítés. A kötet a Kriterion könyvkiadó ismert és kitűnő' Téka-sorozatában jelent meg. A sorozat funkciója az igényes ismeretterjesztés (erről a Téka-kötetek jegyzéke bárkit meggyőzhet). Klasszikus vagy elfelejtett, de olvasásra ma is érdemes művek, kiemelkedő személyek levelezései stb., mindehhez tömör, de a lehetőségig minden fontosat elmondó bevezetésekkel. A válogatásnak a terjedelemhez és ehhez a jelleghez kellett igazodnia. S tekintettel kellett lennie arra a tényre is, amit maga Benkő Samu fogalmaz meg így a bevezetőben: „A közelmúlt éveiben, évtizedeiben a romániai magyar irodalom és tudomány csak elvétve tekintett vissza Széchenyire . . . Dogmatikus beidegződés és gyarló történelmi tudás egyaránt oka ennek.” Az előszó mégsem a politikus Széchenyi köznapi értelemben vett bemutatásával, a magyar politikai történetben az őt megillető hely folyamatszerű ábrázolásával kezdődik. Benkő Samu egy szubjektív élménnyel s az abból fakadó párhuzam-ötlettel indít:a Széchenyi-Bolyai János-párhuzammal. (Tulajdonképpen szerencsésebb volna itt egészében idéznünk Benkő szövegét, mert kitűnő esszéstflusán csak ront a kompendiumszerű összevonás, mégis ez utóbbira vagyunk kénytelenek.) Mindketten katonai szolgálattal kezdik, hogy aztán csak századosságig vigyék; mindkettőjük fiatal éveiben nagy szerepet játszanak a nők - s ennek kapcsán lényegében egybehangzó atyai intelmeket is kapnak. Mind Széchenyi, mind Bolyai János saját személyére szabott magatartás-filozófiát dolgoz ki. Gondolkodásukban a tiszta, félreérthetetlen kategóriákra törekszenek. Hajlamosak fantom-harcot folytatni olyan ellenféllel, akinek erkölcsi tisztaságáról, emberi nagyságáról később maguk is meggyőződhetnek. Hasonlóan reagálnak 1848/49-re is: ítéleteik ellentmondóak, de egyre határozottabban felismerik a forradalom jelentőségét, a bukás és következményei pedig részvétüket keltik fel. Életük értelmét a köz szolgálata, a reformer-tevékenység adja. Mindketten fellépnek a nemzetiségi és vallási türelmetlenség ellen; mindkettőjük keményen bírálja saját nemzetét. Még betegségük is közös: mániákus depressziós elmezavar. Maga Benkő is rámutat azonban alakjuk bizonyos eltéréseire (főúr — tanársarj, országosan ismert személy—magányban élő ember; bűntudat—sztoicizmus; Széchenyinél évtizedeken át kísért az öngyUkosság gondolata, míg a pisztoly 1860 áprilisában eldördül - Bolyai János sohasem gondolt erre). A szellemes esszé-ötleteket akkor is örömmel kell fogadnunk, ha magunk sokban másképp is látjuk Széchenyit; egy eljövendő Széchenyi-életrajz írója bizonnyal nem megy majd el mellettük reagálás nélkül. A bevezető esszé egy másik gondolatköre a magyar irodalmi gondolkodásnak Széchenyivel mint íróval kapcsolatos állásfoglalásait villantja fel. Gyulai Pál — mutat rá - Széchenyi publicisztikai főműveiben állapítja meg az író jelenlétét. Németh Lászlónak azt a passzusát idézi, amelyben az „verstelen költó'”-nek nevezi Széchenyit. Babitsnak attól a vélekedésétől viszont elhatárolja magát, amely szerint Széchenyi nem volt író, „az írás mindig csak eszköz volt számára”. Ezek után maga Benkő ad képet Széchenyiről mint íróról, az önvizsgálat, önismeret jelentőségét s ennek a politikai cselekvéssel való kapcsolatát állítva a középpontba. Bemutat néhány román állásfoglalást Széchenyivel kapcsolatban (§aguna 1848 nyarán több ízben hívja Erdélybe békítésre, Ion Codru-Drágujanu követésre méltó példát lát Széchenyi életművében, Lupaj — 1910-ben megjelent tanulmányában — Széchenyinek a magyarosító politika elleni fellépését méltányolja). Tömör áttekintést ad a két háború közti erdélyi magyar szellemiség Széchenyi-képéről: László Dezső 1933-ban rá hivatkozva kéri számon kortársain, hogy a magyarság még mindig nem az „okság népe”, Balogh Artúr, a neves kisebbségi jogász is a Széchenyi-ajánlotta „okosságra és mérsékletre” figyelmeztet, a hideg ész számító szavára való hallgatást ajánlja a politikában. Makkai Sándor és Reményik Sándor a patetikus szobor helyett az ember Széchenyit kínálják olvasóiknak, az „öntudat, önkritika, vallás, önvád, tragikum” Széchenyijét (Makkai), a „forrongó, háborgó,... bűnbe eső, eleső, felemelkedő, megtisztuló, átnemesedő embert” (Reményik). A szociológiai-szociográfiai kutatás már folyóirata (Hitel) nevével is utal a közgondolkozás közgazdaságtani megalapozásának szükségére; szerkesztője, Venczel külön is hangoztatja a Széchenyi által ajánlott önismeret aktualitását. Magának a szövegválogatásnak már óhatatlanul közelebb kell állnia a ma szakmai köreinkben általános Széchenyi-képhez, minta Széchenyi-Bolyai-párhuzam esszé-ötletéhez. A válogatás Széchenyi 18034 köszönőlevelével indul (apjának a Széchényi Könyvtár katalógusáért); utána 1814-27-i napló
