Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848 (Ism.: Máthé Gábor) 466
TÖRTÉNETI IRODALOM 467 A felszabadulás után egyes uradalmak gazdálkodását bemutató munkák jelentek meg; ezeket a szerző ismeri és felhasználja. Igazgatási rész azonban ezekben is elvétve található, ezért Kállay István - aki hosszú éveken át az Országos Levéltárban a családi és uradalmi levéltárakat kezelte - elsősorban levéltári forrásokra támaszkodik. Több ezer forrást idéz a Balassa, Bánffy, Barna, Batthyány, Csáky, Dessewffy, Erdődy, az esztergomi prímási és főkáptalani, a herceg és gróf Esterházy, a Festetics, Forgách, Grassalkovich, Habsburg, Harruckern, Kállay, Károlyi, Lónyay, Madách, Majthényi, Máriássy, Széchenyi, Zichy stb. család levéltárából. így megállapításait aligha lehet megkérdőjelezni. A munka 10 fejezetre oszlik. Bemutatja a birtokkormányzat és birtokszervezet fejlődését (vázlatosan az 1711 előttit is). A témát kormányzattörténetként fogva fel, ismerteti az irányító testületi (családülés, tisztiszék, gazdasági bizottság, igazgató-tanács) és a végrehajtó operatív szerveket. Külön figyelmet szentel a számvitelnek (ld. az uradalmi mérlegeket). Fontos kérdés a tisztviselők, alkalmazottak és szolgák helyzetének bemutatása. A birtokkormányzat működését három nagy területre osztja: birtokgazdálkodás, közigazgatási feladatok és jogszolgáltatás. A kötet végén kitekintést olvashatunk a birtokkormányzat 1848 utáni fejlődésére. Teljesen új a szerzőnek a látásmódja: a birtokkormányzatot a maga teljességében szemléli. Eddig ugyanis vagy csak a gazdálkodás, vagy csak a jogszolgáltatás keltette fel a történetírók figyelmét. A funkciók együttes vizsgálata e kötet nagy érdeme. Talán éppen ebből következik, hogy viszonylag kevés figyelmet szentel a gazdálkodási funkciónak. Hangsúlyozza ugyan, hogy a birtokkormányzat létének értelme a gazdálkodás volt, amely több oldalról - gazdaságtörténet, agrártörténet, technikatörténet stb. is megközelíthető. A monográfia tárgya a birtokkormányzat tevékenysége, így a gazdálkodást is erről az oldalról vizsgálja. Célul annak bemutatását tűzte ki, hogy a kormányzati szervek milyen gazdálkodási kérdésekkel és hogyan foglalkoztak. Nem mutatja be - de ez nem is lehetett célja - tehát a magyarországi nagybirtok-gazdálkodás egészét. A kötet kétségtelenül legérdekesebb része a birtokkormányzat részvétele a közigazgatásban. A nagybirtok vezetőinek fontos érdekei fűződtek ahhoz, hogy tájékozva legyenek az ország, a vármegye dolgairól. A nagyobb birtokok - herceg Esterházy, gróf Károlyi - az országgyűlés tevékenységét is figyelemmel kisérték. Herceg Esterházy 1751-ben pl. a levéltámokáfc küldte az országgyűlésre. Gróf Károlyi az erdélyi országgyűlésekről kapott jelentést. Az 1830-as évektől kezdve külön ágenst tartott Pozsonyban, aki rendszeresen tájékoztatta az országgyűlés munkájáról. Nagy gondot fordítottak az uradalmak a megyei közgyűléseken való részvételre, elsősorban az adókivetés miatt. Előfordulhattak az uradalom elleni panaszok, amelyre a kiküldött gazdatiszt a gyűlésen azonnal válaszolt. De lehetett a nagybirtokot érintő vagy érdeklő birtokjogi contradictio is. A megyegyűléseken való részvételre a birtokos állandóan felhívta gazdatisztjei figyelmét. Az állami adók behajtásában való közreműködés a nagybirtok régi hagyománya volt. Ezt az 1723:63. te. is tudomásul vette, csak Mária Terézia Urbáriuma hárította el elvben az állami adó beszedésében és továbbításában a földesúr, illetve tisztjei beavatkozását. Foganatja azonban ennek sem lett; a nagybirtok kormányzati szervei egész 1848-ig folytatták adóbeszedési tevékenységüket. Az uradalmakra kivetett hadiadó nagyságát az uradalmi tisztek a megyegyűlésen ismerték meg. Ezt az összeget a tisztiszéken ismertették és osztották szét a községekre. A kivetés alapjául szolgáló összeírást uradalmi tisztek készítették, ők végezték a kivetést is a községi bíró és egy-két esküdt jelenlétében. Ugyanez az apparátus működött közre az adó beszedésében, illetve a vármegyéhez való továbbításában is. Érdekes adatokat közöl a szerző a nagybirtok által fenntartott magánhadseregről. Eszerint két nagybirtokon - herceg Esterházy és gróf Károlyi — 1734-től állították fel újból a saját zászlóaljakat, illetve ezredeket. A birtokkormányzat pontos számadást vezetett a katonaság ellátásáról, így létszámuk és ellátásuk nyomon követhető. A Károlyi-ezred irányítását a Károlyi grófok tartották a kezükben. Az újraalapítást 1734-ben maga gróf Károlyi Sándor végezte. A katonaságot kezdetben teljesen a grófi magánpénztárból tartották fenn, majd az 1750-es évektől kezdve a hadipénztár is hozzájárult. A szerző csatlakozik ahhoz a megálapításhoz, amely a falusi önkormányzat hanyatlásáról beszél. Hangsúlyozza, hogy amíg korábban a földesúri beavatkozás minimális volt, addig a földesúri hatalom kiépülése, a majorsági gazdálkodás kiterjesztése és megszervezése a falusi önkormányzat válságát hozta. A földesúr tudomása nélkül semmi lényeges sem történhetett a faluban: akaratának a bírón vagy az úriszeken keresztül szerzett érvényt. Mindez azt eredményezte, hogy a falusi igaztl*
