Századok – 1983
VITA - Tolnai György: Válasz Mérei Gyula megjegyzéseinek néhány főbb kérdésére 444
VITA 445 szerint ezért a művéért senki sem tekintette őt az angliai példa lekopírozójának. De ne beszéljünk csak Európáról. A Marco Polo által járt Kínába vezető utat azért nevezték el a 14. századtól a kereskedők „selyem-útnak”, mert ott is a parasztiparosokat manufaktúrába szervező kereskedelmi tőke biztosította tömegméretekben kivitelre a selymet (ami ugyancsak textilia). A 18. században az Angol Kelet-Indiai Társaság leverte ugyan a nagymogult, de saját kezelésbe vette és továbbműködtette az indiai parasztok munkáját felhasználó gyapotipari (textil-)manufaktúrákat, amelyek korábban a nagymogul birtokában voltak; s ezeket a bengáli, kasmíri stb. kelméket exportálta az egész világpiacra, elsősorban magába Angliába. De vehetünk más példákat is erre a textilfejlődésre (Ázsiában Törökország, Irán, Szíria, Afrikában Egyiptom) - amelyeknek egy másik példája a nagyon is ismert angol példa, amely a kapitalista kifejlődés első példája is egyben. Úgy tűnik tehát, hogy valóban a parasztipari alapú és a textilipari kezdetű gazdasági indulás jellemzi általában a tőkés fejlődést; de nem azért, mert az angol úthoz hasonlít, hanem mert általános törvényszerűség. Azok az országok, amelyek ezen az úton végig tudnak haladni, a 20. században nehézipari fejlődésre kanyarodnak, fejlett tőkés országokká válnak. Azok az országok pedig, amelyeket külső erők — a helyi textiliparnak a maguk versenye révén való elpusztításával - erről az útról letérítenek, fejlődő országokká válnak, elmaradt mezőgazdasági országként alakulnak, míg a tőkés úton járnak. Ilyen - nemangliai példa az 1848/49 utáni Magyarország is, mint ezt „A manufaktúraipar pusztulása és a függő tőkés fejlődés kezdetei Magyarországon, 1850—1867” című könyvemben leírtam. (Bp., 1980.) Ezért vélhette Mérei Gyula, hogy az 1848 előtti magyarországi gazdaságtörténet írásában „angol normához” tartom magam; - a valóságban az önálló tőkés iparfejlődés kezdeteinek általános törvényszerűségeit ismertem fel a polgári forradalom útjára lépő Magyarországon. A „hibám” csak az, hogy ezt a tényt a magyarországi történészek között először én ismertem fel, s szembekerültem általa a többséggel, amely ezt „angol fejlődésnek” állítja, s ragaszkodik egy a nemzetközi tényekkel és szakirodalommal ellentétes korábbi elmélethez. De hát a valóságtól elszakadva nem tarthatók sokáig fenn egyetlen tudományos iskola tételei sem; erről a tudománytörténet nem egy eseménye tanúskodik. Mérei Gyula „Megjegyzései”-ben hosszan „cáfolja” korábbi, „A paraszti szövő-fonóipar Magyarországon, 1840—1848” című munkámnak pontosan megnevezett forrásanyagokra támaszkodó tételeit a honi parasztipar s az arra épülő textilmanufaktúra vonatkozásában. Többségében azonban ez nem is cáfolat, csak megkérdőjelezés. Ezzel szemben a „Magyarország története” V. kötetében saját tanulmányában bizonyít mellettem. Nem ott ír-e a sasvári textilmanufaktúráról, amely a környék 20 000 parasztiparosát foglalkoztatva az ország legnagyobb üzeme? Nem ő említi az ugyancsak sokezer parasztiparost foglalkoztató gácsi és majki textilmanufaktúrákat stb., stb.? Figyelmen kívül hagyhatja ezeket a tényeket a történész, amikor megpróbálja magát az iparfejlődés erre épülő folyamatát (a parasztipari alapú textilmanufaktúra fejlődési útját) egyidejűleg cáfolni? Ha létezik egyáltalán ilyen fejlődési irányzat — s létezik, mint ahogy az említett nyugati, keleti, távolkeleti, északi, déli országok példái mutatják -, akkor Magyarországon, ilyen parasztipari alapú nagyüzemek bemutatásával egyidejűén hogyan lehet mégis tagadni azt? Miért nem kell az ilyen fejlődésre felfigyelni Magyarország vonatkozásában, ha más közép-kelet-európai országban (pl. Oroszországban) Lenin olyan nagy súlyt helyez e kérdésre? A Magyar
