Századok – 1983
KÖZLEMÉNYEK - Gyáni Gábor: A budapesti házicseléd-munkapiac működési mechanizmusai (1890-1941) 404
A BUDAPESTI HÄZICSELÉD MUNKAPIAC 1890-1941 KÖZÖTT 431 Ha a fentiekkel szembeállítjuk a szervezett házicseléd-munkapiac jellegzetes intézményrendszerét, a különbségek nyomban szembeötlenek. Mindenekelőtt, hogy a házicselédség — saját érdekvédelmi szerv hiányában — szakszervezeti típusú munkaközvetítésben nem részesülhetett; továbbá, hogy a hatósági-községi cselédközvetítő felállításának eredménytelensége folytán, a kifejezetten hatósági jellegű munkaközvetítés, bárha szűk körben létezett, a munkapiac egészéhez képest jelentéktelenségre volt kárhoztatva. Ennek megfelelően jött létre azon sajátos helyzet, hogy a házicselédek szervezett munkaközvetítése majdnem teljes egészében a magánjellegű intézményekre hárult: zömmel az üzleti alapon álló iparszerű magánhelyszerzés tartotta kézben, majd idővel, korszakunk végére jelentősebb helyet vívott ki magának a társadalmi, tehát szintúgy magánjellegű cselédhelyszerzés. Igaz, ez utóbbi félig-meddig le is vetkőzte magánvállalkozói karakterét, és sok szállal kapcsolódott a hatósági szervekhez. Ezzel is összefüggésben ugyanakkor messzemenően a munkáltatók érdekei mellett lépett fel, vezetésük és irányításuk is a cselédtartó rétegek képviselői kezében összpontosult. A tevékenységükben kifejeződő osztályelfogultság szép példájaként hivatkozhatunk arra, hogy főleg a felekezeti egyesületek tudatosan szelektáltak a közvetítésért hozzájuk fordulók között azon az alapon, hogy mit tekintettek a munkáltatók szempontjából kívánatos munkavállalói típusnak és mit kevésbé annak. A KHOSZ egy húszas évek közepi híradás szerint például kizárólag vagy többnyire a faluról frissen fölkerült lányok elhelyezését ambicionálta, mondván: „Tipikus gyári lányt a Mariánum nem is közvetít, mert ezekkel sok tekintetben állandóan baj van.”81 A cseléd-munkapiac emellett is számos sajátos, többnyire csak rá jellemző vonással rendelkezett. így első helyen az újsághirdetés nem elhanyagolható súlya és kiváltképp a cselédbörze képviselte munkapiaci mechanizmus meglepő életképessége kíván kiemelést. Hiba lenne azonban, ha elhamarkodottan mindebből valaminő hazai fejlődési sajátszerűségre következtetnénk. Külföldi összehasonlító példák bizonyítják, hogy a réteg munkaközvetítésének intézményrendszere máshol is a budapestihez hasonló alapokon nyugodott. Azaz: az informális csatornák egyöntetű prioritása mellett lényegében mindenhol azok az intézményformák játszottak érdemi szerepet, mint a magyar fővárosban. Legföljebb annyi volt az eltérés, hogy ezeken a kereteken belül az egyes szervezeti formák viszonylagos jelentősége alakult másként az egyes országokban és nagyvárosokban. Angliában és londoni vonatkozásban a 19. század közepén, az azt megelőző évtizedekben a szervezett munkaközvetítés még egyáltalán nem is létezett. Az erre hivatott szervezetek - közvetlen hatósági segédlettel, de magánkezdeményezésre - majd csak a század harmadik negyedében jönnek egymás után létre. Munkapiaci befolyásuk azonban végig igen korlátozott, ami egyébként az első időben követett gyakorlatukkal is összefügg. Az 1875-ben alapított, már említett The Metropolitan Association for Befriending Young Servants például kifejezetten a szegényügyi rendelkezések adta keretek kitöltését tekintette feladatának, és arra szorítkozott, hogy a dologházak bentlakóit juttassa cselédként alkalmaztatáshoz. De a későbbi alapítású, úgyszintén községileg támogatott Women’s Employment Bureau is messze áll attól, hogy monopolbefolyásra tegyen szert a londoni cseléd-munkapiacon. Annak ellenére, hogy az iménti hivatal már nemcsak szegények * *1 Tamás Ernő, 1924.
