Századok – 1983

TANULMÁNYOK - Ágh Attila: "Középkori elmaradottság" és "modern alulfejlettség" 3

26

ÁGH ATTILA

I

pontjába. A soron következő válság után az addig vezető ország háttérbe került, s egy korábban elmaradottabb, de az adott helyzetben progresszívebb vonásokat felmutató ország került előtérbe. Hobsbawm így a ciklus- és válságelméletet visszahelyezi a reális történelmi folyamatba, és a feudális formáció élettörténetének fázisaként mutatja be a válságokat. A feudalizmus történetét és a kapitalizmusra való átmenetét az alábbiakban periodizálja:

1. 5—10. század, az úgynevezett sötét korszak, amely visszaesés a római birodalom bukása után és fejlődés a 10. századi válságig;

2. 10—14. század, az úgynevezett fejlett feudalizmus, amelyet mindvégig gyors fejlődés jellemez;

3. 14—15. század, a feudalizmus általános válsága, amelyet a feudális nagygazdaságok összeomlása és a népesség csökkenése kísér;

4.15—17. század, terjeszkedési szakasz, a feudalizmus elleni első frontális támadások kora (reformáció, holland forradalom);

5.17. század, a feudalizmus újabb mély válsága, amelyből az angol forradalom vezet ki a kapitalizmus felé;

6.18. század, a századvég válságából az angol ipari és a francia polgári forradalom jelenti a végleges áttörést a kapitalizmus felé.

Hobsbawm álláspontja világosan érzékelteti az egyenlőtlen fejlődést a kapitalizmus előtörténetében, s a kapitalista formáció létrejöttét a 18—19. század fordulóján. Ez a modell azonban nemcsak a 16. századi világkapitalizmus lehetőségét zárja ki, mint Dobb korábbi koncepciója, hanem egyúttal azt is tartalmazza, hogy a Nyugat-Európában a 16. században meginduló fejlődés alulfejlődést indukál a periférián, s ez a két folyamat mind a mai napig kölcsönösen feltételezi egymást: „Mennyiben alkalmazható a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet progresszív modellje a centrumon kívüli területekre? Nagyon kevéssé ... Éppenséggel az ellenkező tendencia dominál azokon a területeken, amelyek érintkezésbe kerültek Európával, és az európai hatalmak gyarmataivá váltak... Az európai kapitalizmus keletkezése tehát felerősítette az egyenlőtlen fejlődést és a világ éles felosztását két részre, a » fejlett « és az » alulfejlett « országokra, más szóval a kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra. A kapitalizmus győzelme a 18. század végén már csak megkoronázta ezt a folyamatot.”5 6

Hobsbawmnak kezdeményező szerepe volt az úgynevezett 17. századi válság problémájának felvetésében, amelyet sokat idézett tanulmányában (1954) nemcsak a centrum megtorpanásaként jellemez - Anglia és Hollandia sajátos helyzetét kiemelve -, hanem egészében véve úgy ír le, mint a világrendszer válságát, amelyet a korábbi expanzió megtorpanása, sőt, a korábbi gyarmati rendszer csődje váltott ki.57 Az alapvetően

5‘Transition, I. k. 163-164. Jellegzetes, hogy Barg, aki Hilton álláspontjának éles kritikáját adja (i. m. 1973,192-195.), Hobsbawm koncepcióját kevésbé bírálja (i. m. 1974, 37.).

5 ’’Hobsbawm: The General Crisis of the European Economy in the 17th Century (Past and Present, 1954/5-6) c. tanulmánya a T. Aston szerkesztésében megjelent Crisis in Europe 1560-1660 c. kötet kiadásai (1956 London, 1967 New York) nyomán vált igazán közismertté a hatvanas években, olyannyira, hogy például H. Magdoff alapműveként hivatkozik rá az imperializmus világtörténetét tárgyaló, Imperialism: From the Colonial Age to the Present Monthly Review Press, New York and London, 1978, 102, 112-113. o. c. munkájában. Hobsbawm a marxista formációelmélet problema-