Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Hobsbawm; Eric: A népfront kormányok negyvenedik évfordulója 1443
FOLYÓIRATSZEMLE 1443 ERIC HOBSBA WM: A NÉPFRONT KORMÁNYOK NEGYVENEDIK ÉVFORDULÓJA Hobsbawm mindjárt cikkének elején aláhúzza, hogy amikor a kommunisták, szocialisták és a különféle középosztályra támaszkodó pártok képviseló'ibó'l 1936-ban megalakultak a népfrontkormányok, akkor ez fordulatot jelentett a forradalmi baloldal szemléletében, hiszen korábban az ilyen kormányok alakulását feltétlenül elítélték volna. Egyúttal hangsúlyozza, hogy a franciaországi és a spanyolországi kormányok történetében rendkívül nagyok az eltérések - s miközben mindkettő' tragikus elemeket is mutat, végül is mindkettő elbukott. Ugyanakkor a II. világháború során ugyanez a népfrontos mozgalom nemcsak újra fellángolt, hanem még ki is szélesedett, s a háború után ilyen jellegű kormányok nemcsak Kelet-Európában, hanem nyugaton is megalakultak, s az ismertebb francia és olasz fejlődés mellett a belga és norvég politikai gyakorlat is ezen a nyomvonalon haladt A szemlélet változását hangsúlyozva, az eredetet elemezve Hobsbawm megállapítja, hogy az I. világháborút követően még általános volt az a meggyőződés a forradalmi mozgalmak balszárnyán, a kommunista pártokban, hogy világméretű forradalomra számíthatnak. Ez a szemlélet ugyan 192l-re már módosult, de annak ellenére, hogy a Komintern IV. kongresszusán Radek megállapította; nem számíthatnak nagyobb népi felkelésekre - ekkor még tulajdonképpen csak a forradalmi megmozdulások ideiglenes elnapolására gondoltak. Az 1923-as újabb felkelések kudarca a történeti helyzetmegítélésében újabb módosulásra vezetett. Az újabb forradalmi fellendülés bekövetkeztét ekkor már későbbre várták — végeredményben egy újabb gazdasági válsághoz kötötték. Ezután következett az ismert tragikus fejlődés, a fasizmus hirtelen térhódítása. Hobsbawm az ismertebb összefüggések rögzítése mellett olyan tényekre hívja fel a figyelmet, hogy Hitler hatalomra jutása után az egyedüli komoly tömegbázissal rendelkező nyugat-európai kommunista pártnak, a franciának is ekkor csak 28 000 tagja és 12 képviselője volt, s ekkor éppen az olasz sem tudott az elnyomás és üldözés következtében átütő erővel fellépni. Ilyen körülmények között a VII. kongresszus új irányvonala — állapítja meg a szerző - nemcsak egyszerűen valamiféle védekező taktika kialakítását jelentette, „de még csak azt sem, hogy olyan stratégiát fogadtak el, amely a védekezésből támadasba csap át". Sokkal inkább arról volt szó, hogy egy olyan stratégiát alkalmaznak a szocializmus felé való haladás során, amely olyan országokra érvényes, amelyekben nem számíthatnak arra, hogy az „októberi forradalom-típusú felkelés" következzék be, „ha ezt nem is lehet kizárni". Ennek ellenére az elképzeléseket nem fogadták el sem azonnal, sem egyértelműen az egész kommunista mozgalomban. A szerző e vonatkozásban Kun Béla és Lozovszki ellenállására utalt, akik csak félszívvel vették tudomásul az új stratégiai irányvonalat, s jobbára úgy tekintettek arra, mint csak ideiglenes irányváltásra, amely után hamarosan újra általános támadásba lendülhetnek - míg mások (s itt Lukács György, Gramsci és Togliatti nevére utal) ezt a váltást, változást előkészítették. A tanulságokat tovább elemezve Hobsbawm felidézi Radeknek még ugyancsak 1922-ben kelt, s a Komintern kongresszusán elhangzott értékelését, amelyben megállapította, hogy a kelet-európai viszonyokkal szemben Nyugat-Európában a dolgozó tömegek „politikai pártok tagjai, s ragaszkodnak pártjaikhoz". Ezt a figyelmeztetést azonban nem vették eléggé figyelembe, míg másfelől tanulságosak a Trockij-féle elemzések is, amelyek éppen ultrabalos, voluntarista jellegüknél fogva jellemzőek egy olyan felfogásra, amely szintén évtizedeken át szívósan újra és újra jelentkezett. A régi viták mellett a népfront-problematikának van egy újfajta vetülete is. Jelesen a chilei népfront, az Allende-féle kísérlet megdöntéséről, s ennek elemzéséről, az olasz kommunisták adta válaszról van szó. A szerző ugyanis aláhúzza, hogy az Allende-kormányzat nemcsak azért bukott meg, mert a reakciós militarista kasztot technikailag nem tudta semlegesíteni, hanem azért is, mert a lakosság jelentős köreit sem tudta kivonni azok befolyása alól, akik aktív ellenforradalmi támadás bázisául szolgálhattak. Ezzel szemben az olasz kommunisták hangsúlyozták, hogy még akkor sem vennék át a tisztán a kormány vezetését, ha a szavazatok 51%-át elhódítanák, s éppen a chilei tanulságok alapján is rendkívül fontosnak vélik, hogy a jelentős kisebbségből még további rétegek megnyerésére, szövetségek kialakítására kell törekedniük. Ilyen megközelítésben az 1936-os népfrontkormányok tevékenysége tanulságokkal szolgál mind a mulasztások, mindpedig a súlyos objektív és szubjektív nehézségek vonatkozásában. (Marxism Today. 1976. július 221-228. old.) •>• 17*
