Századok – 1983
FOLYÓIRATSZEMLE - Cohen; Jack: Marxizmus a reformizmus ellen; az általános sztrájk idején 1444
1444 FOLYÓIRATSZEMLE JACK COHEN: MARXIZMUS A REFORMIZMUS ELLEN, AZ ÁLTALÁNOS SZTRÁJK IDEJÉN. Jack Cohen az ifjú kommunisták dél-walesi szervezője volt az 1926. évi általános sztrájk idején, de ezúttal nem akkori élményeit idézi fel, hanem kritikus analízist nyújt az akkori eseményekről. Aláhúzza, hogy 1925-ben ugyan a Labour Party és a TUC kongresszusain bizonyos balratolódás történt, s olyan szakszervezeti vezetó'k kerültek a vezetésbe (Hicks és Purcell nevét említi), akik ennek hangot adtak egészen az 1926. évi sztrájkig - de ezekkel szemben ott állt a jobboldali vezetőség (itt MacDonald, Thomas, Bevin, Clynes és Citrine nevét említi), akik mindvégig az osztályegyüttműködés reformista koncepcióját hirdették és gyakorlatát vallották, amelynek lényeges eleme volt a status quo és a parlamentarizmus elfogadása. Cohen hangsúlyozza, hogy az angol munkásmozgalomban mindvégig, már a világháború idején, a radikális shop steward mozgalom fellépésétől, majd a kommunista párt megszületésétől, jelen volt" egy radikális alternatíva, amely összeütközött ezzel a reformista politikával,. Ez a kettősség rendkívül élesen megmutatkozott az általános sztrájk kilenc napján, majd az azt követő hathónapos szénbányászsztrájk napjaiban. Cohen ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy míg a kormány tudatosan készült fel a szerinte elkerülhetetlen összecsapásra, a szakszervezeti Főtanács ezt a felkészítést elmulasztotta, s a bányászokat is magukra hagyta, noha ezek világos és tudatos ellenkoncepciót hirdettek meg, amit a bányász szakszervezet 1926 februári konferenciája is még újra megerősített. Cohen ugyanitt felidézi, hogy a kommunisták vezette baloldali szakszervezeti „Kisebbségi Mozgalom" 1925 folyamán többször is figyelmeztetett a küszöbön álló harcra és a szükséges felkészülésre. Ezek a felhívások többször is megjelentek a kommunista sajtóban, így a Workers Weekly hasábjain. Mindemellett a szakszervezeti Főtanács e figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyta. így végeredményben semmiféle komoly felkészülés nem történt — egészen addig, míg a szakszervezetek végrehajtóbizottságai küldötteinek részvételével megtartott 1926. április 29-30-iki rendkívüli konferencia nem döntött úgy, hogy a szakszervezetek megadnak minden támogatást a bányászoknak. Cohen felidézi ezek után a kor befolyásos szakszervezeti és munkáspárti vezetőinek 1926 májusi nyilatkozatait, amelyben ezek hangsúlyozták, hogy merőben gazdasági sztrájkról van szó, s nem kívánnak annak politikai, az egész rendszert megkérdőjelező jelleget adni - míg ezt a kihívást a kommunista párt ugyancsak korabeli értékelése magára vállalta. Az 1926 április végi konferencián is megütközött a két felfogás, de ekkor a kérdéseket nem tisztázták, megelégedtek közös, antikapitalista formulázásban. A kulisszák mögött azonban tovább folyt a küzdelem, s a jobboldali szakszervezeti vezetó'k erős nyomást gyakoroltak a baloldaliakra, főként a bányászokra, hogy azok fogadják el a kormány kompromisszumos javaslatait, s engedjenek. Mindez azonban a háttérben történt - s ezt a nyomást a jobboldal nyilvánosan ekkor még nem merte vállalni (a későbbiekben erre azonban fény derült, többek között a sztrájk lefújása utáni 1927 évi januári konferencián, ahol természetesen mindez összekapcsolódott a kudarcért való felelősség tisztázásával). Cohen a szakszervezeti vezetők ellentétes álláspontja mellett még élesebb reflektorfénybe állítja MacDonald koncepcióját, aki első pillanatoktól kezdve opponálta az általános sztrájkot, s ilyen értelemben mondta el nevezetes beszédét a parlamentben május 3-án, egy nappal az általános sztrájk előtt, amely már önmagában leszerelő volt. Ezzel szemben álltak a kommunista párt akkori felhívásai, orgánumainak cikkei, amelyek az elkerülhetetlen és rendkívül éles harcra figyelmeztettek. (Marxism Today, 1976 május. 156-162.1.) J.
