Századok – 1983
KÖZLEMÉNYEK - Varga László: A csepeli gyáróriás kialakulásának története 1322
A CSEPELI GYÁR KIALAKULÁSA 1347 Tüzérségi lőszergyártás — Harc a megrendelésekért Miután Weiss Manfrédnak először sikerűt szerződésben szabályoztatnia a közös hadi igazgatás lőszermegrendeléseit, egyértelművé vált, hogy a gyalogsági lőszerszállításoknál az esetek döntő többségében meg kell elégednie „csupán" a magyar kvótának megfelelő részaránnyal. A termelés esetleges bővítésének lehetősége — háborús viszonyok nélkül — tehát eleve korlátozott volt. A századforduló idején kibontakozó gazdasági válság ugyanakkor még pregnánsabbá tette ezt az ellentmondást. Kézenfekvő megoldásnak ígérkezett a lőszerek kaliberének növelése, vagyis tüzérségi lőszerek gyártása. Amíg azonban Weiss Manfréd a gyalogsági lőszerek gyártásánál Magyarországon gyakorlatilag egyeduralkodó volt, és az osztrák gyárak versenyével szemben megfelelő támaszt talált a magyar hivatalos szerveknél, addig a tüzérségi lőszergyártásnál gyökeresen más volt a helyzet. A nagy Lajtán túli fémipari komplexumok (Skoda, Krupp, Böhler, Witkowitz stb.) mellett Magyarországon is komoly méretekben folyt tüzérségi lőszergyártás. Ebben a diósgyőri állami vasgyár dominált, s némi megrendelést az Államvasút Társaság resicai gyára is kapott. Mivel a magyar honvédség nem rendelkezett saját tüzérséggel, ilyen megrendelések kizárólag a közös hadügyminisztériumtól származhattak. Ezekre azonban Weiss Manfrédhez hasonlóan a századfordulón a Rimamurány— Salgótarjáni Vasmű is kezdett igényt tartani, és a resicai gyár is nagyobb részesedést követelt. A diósgyőri gyár — mint már szó volt róla — közvetlenül a pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozott, így a szokásos versenyen túl minden követelés beleütközött a hivatalos pénzügyi kormányzat ellenállásába. A különböző kartell-szerződések szintén megnehezítettek mindenfajta előretörést. így a vaskartell a magyar haditermelés felosztásánál 56 százalékot biztosított a Rimamurány—Salgótarjáni Vasműnek, 22,5 százalékot az Állami Vasgyáraknak és ugyanannyit Resicának. Nem véletlen tehát, hogy a pénzügyminisztérium éppen akkor nehezítette meg az állami kedvezmények megadását, amikor a csepeli gyártelep terjeszkedése beleütközött a diósgyőri érdekekbe. A pénzügyminisztériummal szemben azonban Weiss Manfréd támaszkodhatott a kereskedelmi minisztérium jóindulatára és a hadügyminisztérium aktív támogatására. Más szóval, amíg a századforduló előtt a bécsi megrendelésekért folytatott harcban Weiss Manfrédot a magyar kormányzati szervek egységesen támogatták, addig a századforduló után különösen a pénzügyminisztériummal szemben, már Bécs pártfogását élvezhette. A hadügyminisztérium Weiss Manfréd számára mindvégig kedvező álláspontja alapvetően a hadi igazgatás reális érdekein alapult. Weiss Manfréd korábban már bebizonyította szállítóképességét és megbízhatóságát, sokkal rugalmasabban alkalmazkodott esetleges rendkívüli kívánságokhoz, mint a kevésbé hatékonyan dolgozó és összehasonlíthatatlanul bürokratikusabb vezetésű állami vasgyár. Mindezek mellett a hadügyminisztérium és Diósgyőr kapcsolatát megnehezítette a pénzügyminisztérium aktív beavatkozása, ami állandóan függetleníthette Diósgyőrt a hadügyminisztérium követeléseitől. Sajátos volt a kereskedelmi minisztérium álláspontja. Felelős volt a magyar iparfejlődésért, de ez a felelősség nem terjedt ki a pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozó állami gyárakra. Mivel nem hagyhatta figyelmen kívül a pénzügyminisztérium intencióit, sajátos közvetítő szerepet töltött be, mindvégig törekedett az érdekek kiegyenlítésére, és határozottan jó néven vette a közös hadügyminisztérium kezdeményezéseit. 11*
