Századok – 1983

KÖZLEMÉNYEK - Varga László: A csepeli gyáróriás kialakulásának története 1322

1340 VARGA LÁSZLÓ már eleve feltételezte a valóban korszerű nagyipari termelés meglétét, hiszen a kombinát magában foglalta az összes termelési folyamatot az alapanyaggyártástól a késztermékig. A kombinát-jellegű termelés előnyei egyértelműek, ezek közül meghatározó az, hogy általa megvalósítható az adott vállalat függetlenedése az alapanyaggyártástól, ami — elsősorban a kartellek létesítése miatt — éppen a századforduló táján vált ténylegesen szükségszerűvé. Ez a fajta termelés azonban megkövetelte — és ez tette rendkívu kockázatossá — a termékstruktúra jelentős kiszélesítését, ami azonban eleve több volt puszta kiszélesítésnél, miután gyökeresen — mindenesetre lényegesen - eltérő gyártási ágazat bevezetését jelentette. Az ipari üzemek hagyományos és megszokott bővítése a gyakorlatban a termelés bővítését, esetlegesen a termékstruktúrának az eredeti gyártási ágazattal megegyező, vagy legalábbis közelálló szélesítését jelentette, „csupán" megfelelő tőkét és árukeresletet igényelt, s a legkisebb kockázattal járt. Weiss Manfréd már a nyolcvanas évek második felében — a fémáruk és töltények gyártásának bevezetésével — szakított ezzel a gyakorlattal, és a kialakított új termékstruktúra alapvetően eltérő iparágakat (élelmiszer-és fémipar) képviselt. A kettőt nem a termelés, hanem a piac (hadsereg) azonossága fűzte össze. Hasonló a helyzet a fémmű létesítésénél - még ha azonos iparágon belül is -, hiszen a WM-gyár fémfeldolgozó tevékenysége korábban messze állt az alapanyaggyártástól. Hasonló folyamat játszódott le az acélmű létesítésekor is. Ezzel kialakult egy olyan folyamat, amely, párosulva megfelelő üzletpolitikával, gyors és folyamatos fejlődést biztosított. A saját termelés felvetette az alapanyaggyártás gondolatát, a létrehozott új gyártási kapacitás pedig lehetővé tette a termékstruktúra és így a termelés szélesítését. A bővített újratermelés megköveteli a szélesebb termékstruktúra alapanyagainak saját biztosítását, ami ismét együtt jár a gyártási kapacitás bővítésével. Mindez végül elvezetett a kombinátszerű termeléshez. A gyár történetében három alkalommal került sor az alapanyaggyártás bevezetésére, illetve jelentős kiszélesítésére. A nyolcvanas éveket követően előbb a századfordulón a hengermű, majd a tízes évek elején az acélmű üzembehelyezésével. Mindhárom esemény egybeesett a korszak depressziós ciklusaival, vagyis Weiss Manfréd az időpont kiválasztásával nem pusztán az alapanyaggyártást terjesztette ki, hanem a depresszió ellensúlyozására ezt azonnal felhasználta a termékstruktúra kiszélesítésére. Mindez — eltekintve az egyáltalán nem lényegtelen egyedi vonásoktól — nem tekinthető még egyedülállónak. Weiss Manfréd zsenialitása nem a kombinátszerű termelés létrehozásában nyilvánult meg, hanem annak időzítésében. Minden tőkésnek — függetlenül attól, hogy felismeri-e a gazdaság ciklikus fejlődésének törvényszerűségét — a gyakorlatban kellett tapasztalnia a kereslet ingadozását, ami nemhogy a folyamatos fejlesztést, de súlyosabb esetben a rendelkezésre álló kapacitások kihasználását sem teszi lehetővé. Ennek reakciója ismeretes, a tőkés elsődleges célja, hogy tőkéjét átmentse a válságon, s ennek megfelelően őrizkedik üzemének bővítésétől, felesleges árukészletek felhalmozásától. Weiss Manfréd gyakorlatilag éppen fordítottan járt el. Eladhatatlan árukészleteket természetesen ő sem halmozott fel, de ugyanakkor a korábbiakból már kiderült, hogy a gyár három legdöntőbb fejlesztése éppen a korszak válságos ciklusaira esett. Weiss Manfréd tehát nem vont ki tőkét, sőt inkább egyéb befektetéseit számolta fel, vagy korlátozta a csepeli gyár továbbfejlesztése érdekében. Ezek a bővítések azonban együtt jártak a már említett profilszélesítéssel. Az új