Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Sípos Péter: Peyer Károly a magyar munkásmozgalomban 1944-ig 1280
PEYER KÁROLY A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOMBAN 1944-IG 1315 akarva-akaratlan hozzákapcsolta őt az uralkodó osztályok konzervatív erőihez, és kompromittálta a nevét, éppen tekintélye legnagyobb órájában. Nem pótolhatta az elmaradt elvi iránymutatást a Szaktanács 1940 januári nyilatkozata a „bel- és külpolitikai kérdésekről". Sőt, a manifesztáció a szervezett munkásság soraiban zavart keltett, a kormánynak viszont nem volt elegendő.11 3 Az állásfoglalás szerint a szervezett munkásság és a nemzet céljai egymással összhangban állanak a függetlenség és a szabadság biztosítása jegyében.11 4 A társadalmi feladatot a szöveg fellengzős retorikája, úgy véljük tudatosan, homályban hagyta. A „munka igazságos társadalma" és a „munka értelmes megszervezése" kitételeken mindenki azt érthetett, amit akart... Az osztályellentétekre csupán egyetlen mozzanat utalt. A nyilatkozat kiemelte, hogy a munkásság nem kíván osztályuralmat. Ennek a hangsúlyozása azonban sem szerencsés, sem aktuális. Noha az adott korszeletben nem lett volna indokolt és időszerű a proletárhatalom megteremtését célkitűzésként megjelölni (ezt a munkásmozgalom forradalmi szárnya sem tette), a deklarációban adott megfogalmazás az osztályharcról való lemondásként volt értelmezhető. Amikor a Szaktanács nyilatkozata megjelent, a világ már háborúban állott. Az 1939. szeptember 2-án kibocsátott kivételes rendelkezések, valamint egyéb, a háborús helyzetből eredő körülmények a Szaktanács és a kötelékében tartozó szövetségek, szakegyletek munkáját komoly mértékben megnehezítették. A Teleki-kormány megtiltotta fiókegyesületek alakítását; rendezvények, összejövetelek, gyűlések csak rendőrhatósági engedéllyel voltak tarthatók. Az 1939. II. tc., az ún. honvédelmi törvény alapján a katonai szervek igénybe vehették a munkásszervezetek helyiségeit is - s e jogukkal különös előszeretettel éltek. A gyárak jelentős részét hadiüzemmé nyilvánították. Dy módon a gazdasági küzdelem hagyományos módozatai szinte lehetetlenné váltak, a katonai parancsnokok az érdekképviselet egyéb formáit, különösen a bizalmiak tevékenységét lépten-nyomon akadályozták. A Szaktanács a súlyosbodó viszonyok között is számíthatott a szakszervezetek törzsgárdájára, amelynek létszáma még 1942 májusában is meghaladta a 70 ezer főt. Peyer és a többi szociáldemokrata vezető építhetett arra is, hogy nem kerül sor újabb kísérletre a korporációk bevezetésére. Egy ilyen lépés ugyanis egyértelmű lett volna a legális munkásmozgalom felszámolásával. Ezt viszont a magyar politikai élet fasizálódásaként, „gleichschaltolása"-ként értelmezhették volna az angolszász hatalmak, amelyek felé a vezető körök befolyásos csoportjai igyekeztek az ország függetlenségét, a kormányzatnak legalább a belső cselekvési szabadságát bizonyítani mind a „fegyveres semlegesség", mind a „hintapolitika" időszakában. Belpolitikai tekintetben pedig érvényesült azoknak a konzervatív csoportoknak a befolyása, amelyek a rendszer adott konstrukciójának a megőrzését kívánták, s ehhez a struktúrához hozzátartozott a reformista munkásmozgalom léte is. A gazdasági megfontolások szintén a szakszervezetek fenntartása mellett szóltak. Hiszen a betiltás, felszámolás a haditermelést veszélyeztető megrázkódtatást okozhatott volna. 113 Vö. Pintér István: A Szakszervezeti Tanács 1940. januári nyilatkozatához. A Politikai Főiskola Közleményei. 1979. 1. sz. 82. és köv. 114 Népszava, 1940. jan. 24. 8*
