Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Sípos Péter: Peyer Károly a magyar munkásmozgalomban 1944-ig 1280
PEYER KÁROLY A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOMBAN 1944-IG 1301 munkáltatókra a munkásság jobb életviszonyait szolgáló reformokért. A mozgalom kényszerítő eszközeinek sorából nem zárta ki eleve az erőteljesebb módozatokat, a sztrájkot és a tüntetést sem. Megnyilatkozásaiban ismételten felbukkant a fenyegetőzés a tömegek mozgósításával és erőszakos cselekményeikkel. Peyer többnyire idejekorán észlelte, mikor kíván a szervezett munkásság hangulata radikális hangvételt a vezetők részéről. S azt is rendszerint érzékelte, mikor időszerű harcias tónusú üzenetet küldeni a kormányzat és a munkáltatók címére a szociáldemokrácia követeléseiről. Ilyen esetekben nem fukarkodott a megdöbbentő jelzőkkel és a dörgő igékkel. Mély átéléssel, szuggesztíven elharsogott mondatai végén ostorpattogásként cserdültek a felkiáltójelek. „Hányszor fenyegetőznek a szakszervezeti törvénnyel, amivel azt akarják elérni, hogy megijedjünk!? Mintha nem tudnák, hogy föl vagyunk erre készülve! Ám tessék jönni! Ha kívánatosabb az, hogy mi a szakszervezeteinkkel a föld alá menjünk, akkor tessék jönni!"67 — kiáltotta az 1929-es pártkongresszus szónoki emelvényéről „viharos taps és éljenzés" közepette. A hallgatók ilyenkor úgy érezték, Peyer helyettük is jól odamondogatott, beolvasott a hatalmasoknak. A retorika és a gyakorlat, mint megannyi politikuséban, az ő tevékenységében sem fedték egymást. Nem csupán arról volt szó, hogy az érces hangütést manipulációs szándék is ösztönözte. Peyer jól tudta, ha az osztályharcra alakult mozgalom vezetői nem mutatnak erőt, nem rázzák az öklüket a burzsoázia és az állam felé, akkor sem követőik, sem ellenfeleik nem veszik őket komolyan. A konfrontáció fő módszere az MSZDP és a szakszervezetek számára azonban a valóságban nem az erőszakos demonstráció volt, hanem a tárgyalás, az alku, s mindebben Peyernek jelentékeny szerepe volt. Viszont a megbeszélésekhez, küldöttségjárásokhoz, memorandumok átnyújtásához ő és a többi vezető a megfelelő hátteret azzal igyekezett kialakítani, hogy bizonyítják a kormányzatnak és a munkáltatóknak — a kedvezőbb alternatívát akkor választják, ha viszonozzák a megállapodási óhajt, és nem kényszerítik a munkásmozgalmat, hogy „más eszközökhöz" folyamodjék. Ezeknek a „más eszközöknek" a meglétét tehát állandóan szükségesnek tűnt hangoztatni. Persze, alkalmatos fedezettel is rendelkezni kellett annak igazolásához, hogy a fenyegetések beválthatók. A biztosítéknak Peyer az erőteljes szervezeteket tekintette, ezért helyezte a harci eszközök értékrendjében az első helyekre az agitációt, a toborzást és a tagsági kötelékek megszilárdítását. Ő a tárgyalásokhoz elengedhetetlen hivatkozási alapot látta az izmos organizációkban, és lehetőleg nem kívánta azokat tömegakciókban, mozgalmakban alkalmazni. Többre becsül — hangsúlyozta Peyer — egy 10%-os béremelést, mint egy tüntetést a belügyminisztérium előtt.6 8 Kézenfekvő pedig, hogy a demonstráció és az egyezkedés nem egymást kizáró, hanem együttesen alkalmazható módszerek. Persze kialakulhatott olyan helyzet is, amelyben bizonyítani kellett : az erőt Peyer és társai nem csupán fitogtatják, hanem végső szükség esetén ténylegesen latba vetik. S tudták jól, ha a pillanat parancsát elmulasztják, akkor egyszeriben üres szólammá, demagógiává hígul minden, nem találnak többé hitelre a nagy szavak, kiderül, hogy a „másik út" alternatívája nem is létezik. i I 6 7 Az MSZDP 1929. évi... XXVI. pgy. jkv. "Az MSZDP 1926. évi... XXIV. pgy. jkv. Bp. 1926. 182.
