Századok – 1983
KÖZLEMÉNYEK - Czövek István: Az Osztrák-Magyar Monarchia problémái az orosz liberalizmus szemszögéből 109
A MONARCHIA AZ OROSZ LIBERALIZMUS SZEMSZÖGÉBŐL 117 lítetlensége következtében az Osztrák-Magyar Monarchia magvát Magyarország alkotná. A jogar birtokosa Ferenc József császár lenne, aki ura Magyarországnak és a neki alárendelt tartományoknak, valamint néhány kisebb önálló nemzeti egységnek. Ez esetben világos, hogy a lényeget, mindennek a magvát Magyarország alkotná. fgy hát az 1867-es alkotmány, amely a dualista elvre épül, úgy kellene realizálódjon, mint Ausztria különböző népeinek egyezménye, akik feláldozzák nemzeti autonómiájukat Ausztria javára, lemondanak történelmi jogaik teljes visszaállításáról azért, hogy Becsben létrejöhessen az osztrák egység — mint ahogy Pesten megszületett a magyar... ... Az elmondottakból is látható, hogy 1861 és 1867 Ausztria egész állami létében milyen alapvető logikai hiba. A Reichsratnak, mint szervezetnek, az volt a feladata, hogy a különféle nemzeti érdekeket alárendelje az osztrák egységnek. Ugyanakkor a Reichsrat tagadta ezen tartományok nemzeti parlamentjeinek abszolút jogait akkor, amikor saját összetétele egyenes függvénye volt ezeknek a nemzeti országgyűléseknek. Az 1867-es alkotmány, a dualista rendszer létezése mindenekelőtt azt követelte, hogy szüntessék meg ezt a nyilvánvaló ellentmondást. Ha tehát az osztrák tartományok összessége államot alkot, nem pedig államok összessége, akkor világos, hogy az országgyűlés tanácskozó testületét a lakosság közvetlen választásai során kikerülő képviselők alkotják, akik a tartományokat képviselik, nem pedig a nemzeti országgyűlés döntéseinek szószólói.”2 5 Bár az Osztrák-Magyar Monarchia nem kifejezetten „Nyugat” a „Vesztnyik Jevropi” szemében, de érdeklődése élénk minden Oroszországon kívüli (így a Habsburgbirodalomban lejátszódó) változás iránt. Ezért nem hagyja szó nélkül gróf Taaffe osztrák miniszterelnöknek 1879-ben meghirdetett programját, melynek egyik sarkalatos pontja volt az ausztriai nemzetiségek egymás közötti megbékítése. Furcsának tűnik a folyóirat álláspontja, hiszen legutóbb idézett elemzésében éppen ezt sürgette. 1882-ben közli hasábjain ezeket a gondolatokat: „Az eltelt 3 esztendő alatt a program elkeseredett polémiák forrása volt. A minisztérium, az őt támogató politikai pártok és sajtóorgánumok azt bizonygatták, hogy ez a megbékélés valóban megtörtént, az oppozíció és az ellenzéki sajtó pedig arra hozott bizonyítékokat, hogy a minisztérium politikája nemcsak hogy nem békíti össze a nemzetiségeket, de egyre kíméletlenebbé teszi egymás elleni harcukat. Ezt megoldani Ausztria tíz különböző nemzetiségével, melyek Európa három teljesen különálló népcsoportjához tartoznak, eltörölni a köztük régtől fennálló politikai és kulturális eltérések nyomait, olyan feladat, mely ha első látásra vonzónak, egy állami vezető számára méltónak látszik is, figyelmesebben megvizsgálva megvalósíthatatlannak, sőt szükségtelennek tűnik ... ... Megbékíteni csak azokat az elemeket kell, akik éles ellentétben állnak egymással. Ilyen antagonizmus fennállhat Ausztriában a vegyes népességű területeken (pl. Csehországban, Bukovinában, Stájerországban). Ha egyáltalán elfogadjuk a megbékélés lehetőségét, akkor ez csak azt jelenti, hogy minden nemzetiség a közvetlen szomszédjával levő vitás kérdéseit oldja meg... így tehát Taaffe alapvető programja a nemzetiségek ellentéteinek felszámolásával kapcsolatban pontatlan, mivel általánosságban fogalmaz, ugyana '„Vesztnyik Jevropi” „Külföldi Szemle” című rovata 1873. május 1. 384-385.
