Századok – 1983
100 éve hunyt el Marx Károly - Jemnitz János: Marx és az angol; belga munkásmozgalom (1877-1883) 1196
MARX ÉS AZ ANGOL, BELGA MUNKÁSMOZGALOM (1877-1883) 1199 kísérte a tory-demokrata vonulat cikkeit, megnyilvánulásait, de még több kapcsolata volt a liberális párt balszárnyán elhelyezkedő polgári radikálisokkal. Megjegyzendő, Marx mindig tüskésen írt azokról, akik egyszer már a munkásmozgalomban szerepeltek, és később pártoltak vissza a polgári radikálisokhoz — főként akkor, ha az illetők maguk is munkások, befolyásos munkásvezetők (Cremer, Howell, Hales és mások) voltak, de elnézőbb volt olyan értelmiségiekkel szemben, akik mintegy azonos pályán mozgó szimpatizánsok maradtak. így például Edward Beesly neves történelemprofesszorral1 6 mindvégig fennmaradt baráti jó viszonya, noha Beesly kezdetben az I. Internacionálé megalakításában is „elnöki" pozíciót foglalt el. Később Beesly a munkásmozgalomban közvetlenül nem vett részt, de segítőkészségét soha nem tagadta meg, az angol munkásmozgalom és a kontinens forradalmárai iránt mindig jóindulattal viseltetett, így elég jellegzetes, hogy amikor az orosz—török háború idején Marx és Engels elérkezettnek látta az időt, hogy az angol közvélemény előtt leleplezzék a cárizmust, s ugyanakkor megszólaltassák az orosz forradalmárokat, akkor Marx hozzá fordult, hogy ő helyezze el Lavrov cikkeit a radikális Fortnightly hasábjain.17 S ha Marx 1877 márciusában Beeslyt kereste meg, ugyanígy figyelemre méltó, hogy Liebknechthez fordulva milyen haraggal írt a már említett liberálisok pórázán haladó trade-unionistákról (itt egymás után említve Howellt,18 Halest, Shiptont, Osborne-t). E csoportosulást tömören így jellemezte: „A munkásosztály irányítása teljesen átment a trade unionok megvásárolható vezetőinek és hivatásos agitátorainak a kezébe."1 9 De ugyanebben az 1878 februári kritikus levélben Marx még egy további és talán még baljósabb jelenségre is figyelmeztet: arra ugyanis, hogy előfordul a trade-unionista konferenciákon, hogy még csak nem is ezek a szereplők lesznek a hangadók, nem is munkások, hanem kifejezetten a liberális párt tisztségviselői. Végül a munkásügy angliai helyzetéről szólva kitért az angol politikai gyakorlatban mindig is fontos aspektusra: a parlamenti tükörkép helyzetére, s arra az őt külön is 1 ' Erről részletesebben Royden Harrison: Professor Beesly and the working-class movement. In Essays in Labour History. I. m. ' 'Marx-Engels Művei. 34. к. 252. 1 ' George Howell ekkoriban különösen nagy szerepet játszott, mintegy kettős minőségben is. Kőművesmunkásként és szakszervezeti vezetőként lett a londoni mozgalom egyik vezetője és az I. Internacionálé Főtanácsának tagja, de egyúttal a liberális-radikálisokkal is állandó kapcsolatban maradt, a Reform Liga és más bizottságok tagja. Egy ideig a szakszervezetek parlamenti bizottságának titkára, kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytat a jellegzetes lib-lab szellemben, de gyakran éppen a munkásság szociális helyzetéről írva. 1878-ban jelentet meg egy írást az I. Internacionálé történetéről, amely Marxból nagy haragot vált ki, s Marx ekkor írja meg egyik utolsó írását, amelyben Howell ferdítéseit cáfolja meg (Marx-Engels Művei 19. k. 139-144.). Howell nem sokkal ezután 1881-ben liberális parlamenti jelöltként lép fel - és bukik meg, amit Marx nagy elégtétellel fogad (MEM. 35. к. 244.). A konfrontáció középpontjában az áll, hogy Howell szerint az Internacionálé úgy indult, hogy annak célkitűzéseit Glads.tone is elfogadhatta volna, vagyis visszamenőleg „liberálisra" festette az Internacionálé zászlaját, s ezért írt Marx is róla 1881-ben csak úgy, hogy Howell az Internacionálé „renegátja". De persze nemcsak a múltról volt szó: Howell ekkor programkönyvekkel jelentkezik, a Liberális Párt oldalán szervezi a munkás szervezeteket, s így kerül szembe nemcsak Marxszal, hanem a radikálisokkal is. ö maga azonban még többször megemlékezik Marxról, a vele való találkozásokról (vö. F. M. Leventhal: George Howell and Victorian Working Class Politics. London, 1971.) "MEM. 34. k. 315.
