Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944-1958) (Ism.: Szigeti Péter) 1165

1166 TÖRTÉNETI IRODALOM jelent, keresztény népuralmat, a néppel a népért haladást, a nép nagykorúságának elismerését. Viszont szociális értelemben felfogva jelenthet demofiliát, paternalizmust, keresztény népbarátságot, amely a népért a nép nélkül lép fel, kiskorúsítva azt. Az irányzat születése a francia polgári forradalom társadalmi hatásaihoz kötődik. Az államvallás megszűnt, a napóleoni konkordátummal pedig létrejött egy újfajta együttműködés a polgári állam és az egyház között - anélkül azonban, hogy a pápa világi hatalmának visszaszerzéséről lemondott volna. Az európai ellenforradalmi restauráció korszakában a Szent Szövetségbe tömörült monarchiákban talált a pápaság támaszt a polgári forradalom és a felvilágosodás elleni harcában. „A démocratie chrétienne mint irodalmi és ideológiai irányzat a romantika egyik áramlataként jelentkezett a júliusi monarchiában, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy létrehozza az egyház és a demokrácia kibékülését. Míg a tradicionalisták kritikailag elutasították, addig a kereszténydemokraták kritikailag magukévá tették a polgári forradalmat és annak következményeit. A társadalom polgári átalakulásában egy megújhodó kereszténység révén kívántak közreműködni. A korai kereszténydemokráciát a kereszténység szociológiai közelítése jellemezte. A vallás lényegét annak társadalmi (szociális) vonatkozásaiban látták. Miért volt szükség a kereszténység megújhodására? Azért, mert a hivatalos egyház magukra hagyta a néptömegeket, különösen a munkásságot, . . ." (Id. 17. o.) A 19. század során nagy metamorfózison ment át a kereszténység, mind egyes országait (Franciaország, Belgium, Hollandia, Németország), mind egyes irányzatait vagy gondolkodóit (Lamennais, Bûchez) tekintve, amíg eljutott válaszútjáig: a vallás sorsát a reakcióhoz, monarchiához, miszticizmushoz, infallibilitáshoz kösse-e a demofilia szellemében, vagy az új kor követelményeihez (polgári fejlődés nyomán a köztársaság, liberalizmus, munkásmozgalom és tudományos evolúció) adaptálódjon-e - elismerve a nép 19. századi nagykorúvá válását a kapitalista berendezkedés kereteiben és felismerve, hogy a tradicionális teokratikus igény tarthatatlanná vált. A demofilia vagy kereszténydemokrácia dilemmája egész korszakon át, 1878-1903-ig, XIII. Leó pápasága alatt végigkísérte a katolicizmust. Az 1891-es Rerum Novarum kezdetű pápai enciklika a kor követelményeihez igazodó társadalmi programot adott, s a kereszténydemokrácia fogalma maga is ekkor terjedt el Európában. Reformprogram volt ez, amely feladta azt a régi álláspontot, mely szerint a vagyoni egyenlőtlenségekben nem kell társadalmi rendellenességet látni, mivel az isteni rendeltetésű, természetes állapot. Elismerte az osztályok és az osztályharc létét, azért, hogy a katolicizmus organikus társadalomfelfogására hivatkozva iktassa ki az osztályharcot. Azzal, hogy az egyház - saját érdekeit követve - a polgári társadalom mellé állt, új korszakot és lehetőségeket nyújtott a polgári társadalmat támadó szocialista mozgalommal szemben. így az izmosodó szocialista munkásmozgalom antitézisévé lett. A katolikus „újjászületés" az egyes színtereken (Németország, Franciaország, Olaszország.) más és más módokon ment végbe a 19. sz.-ban. A két világháború között is eltérő a katolikus mozgalom álláspontja, például a polgári demokráciával és a fasizmussal kapcsolatban. Csak a II. világháború utáni helyzet hoz új korszakot, egységes virágkort a kereszténydemokrácia történetében. Minden ország kereszténydemokráciájának politikai irányvonalára kihatott egyfelől az, hogy az antifasiszta ellenállás résztvevői voltak, másfelől pedig, hogy nem kívántak visszatérni azokhoz a háború előtti polgári viszonyokhoz, intézményekhez és eszmékhez, amelyek lehetővé tették a fasizmus hatalomra jutását. A kereszténydemokrata pártok szervezeti struktúrájában is kifejeződött a hagyományos polgári pártoktól (liberális, konzervatív, nemzeti stb.) való eltérés, amennyiben ezek a társadalmi szervezetek sűrű hálózatára épültek, illetőleg összefonódtak a különféle szakmai, ifjúsági, vallási stb. egyletekkel. A vezető és káderállomány rekrutálódása is a katolikus egyletekből történt. A keresztényszociális tanítás megvalósításához keresve a politikai eszközöket váltak tömegpártokká, s lettek a háború utáni burzsoá társadalom modernizálásának - a népi demokratikus fejlődéssel és a munkáspártok nemzeti egységfront stratégiájával szembeni — leghatékonyabb eszközei. A társadalmi erőviszonyok és a politikai körülmények változásai a keresztényszociális tanítások ideológiai fenntartása mellett a kereszténydemokrata pártok politikai magatartásának változásait vonták maguk után. A folyamatosság mellett két szakasz világos elválását állapíthatjuk meg. Az 1945-47-es időszakban a kereszténydemokrácia az ellenállásban kidolgozott politikai programok alapján együttműködött minden demokratikus erővel, így a szocialista és kommunista pártokkal is. Programjukban ekkor radikálisabban értelmezték a szociális tanításokat, s szerepeltették a nagytőke korlátozásának, az államosításoknak, és a tervszerű gazdálkodás követelményeinek reformelveit, széles