Századok – 1983
KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Társadalom; nemzetiség és ellenzékiség kérdései az erdélyi magyar reformmozgalomban (1830-1843) 1061
1088 MISKOLCZY AMBRUS beavatkozni jogtalanság volna". A közélet nyelve viszont csak a magyar lehet. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság; mi reánk nézve mindkettő öngyilkolás volna." A nemzeti ébredés ugyanis olyan hatalmi harchoz vezetett, melyben valamennyi fél célkitűzései a nemzeti hegemónia vágyával társultak, méghozzá — sajátos módon — a jogos önvédelem érdekében, ami valósággal bűvös körbe zárta az egymásnak szegezett érveket. Ugyanakkor a türelem, az önmérséklet és a másik fél szempontjainak mérlegelése olyan történeti értékek, melyek e harc eredményeképpen is jöhettek létre. A magyar államférfiaknak ugyanis látniuk kellett, hogy a pozsonyi diétákon felvetett magyar nyelvhasználat kiterjesztését célzó törvényjavaslatokat a horvát követek milyen hévvel utasították el, és aztán a szerb, a horvát és a szlovák értelmiségiek milyen heves tollharcot indítottak, a bécsi kormányzat pedig saját érdekében használta ki a helyzetet, bár kénytelen-kelletlen aztán mindig engedett Az erdélyi magyar liberálisok az elszigetelődéstől is tartva a magyar nemzeti törekvések fő vonalához kapcsolódtak, amikor 1841-ben több megye követutasításában is újra felvetették célként: a „nemzet, vallás és felekezet közötti féltékenység elenyésztetését." Az erdélyi liberális sajtó pedig határozottan elhatárolta magát minden olyan elképzeléstől, mely a jobbágyok helyzetének javítását a magyar nyelv elsajátításától tette volna függővé.14 0 Aztán alighogy összeült az erdélyi diéta, a pozsonyi mintájára magyar nyelvi jogokat biztosító törvényjavaslatot állított össze, miközben a francia példára emlékeztető Kemény Dénes hangsúlyozta is, hogy „a többi nemzetek érdekei iránt kitelhető méltányossággal lennünk, s kivált meggondolnunk, hogy kiért nincs ki szóljon, annak érdekét szívünkön kell viselnünk; lelkiösméretes kötelességünk".141 A nyelvi jogokért folytatott harc éle elsősorban a központi hatalom és az elmaradt rendiség ellen irányult, amikor a latin helyett a magyart diplomatikai nyelvvé, a törvények nyelvévé akarták tenni és általában mindenünnen kiszorítani a latint. Ugyanakkor nemcsak a székely és magyar törvényhatóságok eddig is magyar nyelvű közéletét, közigazgatását akarták biztosítani, hanem az asszimiláció közvetlen és létérdekekbe vágó fenyegetéseként hatható és ható módon a megyékben és a székely székekben általánosan kötelező magyar nyelvű anyakönyvezést akartak kilátásba helyezni, és azt előírni, hogy 10 év múlva Balázsfalván a híres görög-katolikus iskolákban (gimnázium, líceum és papképző) magyarul tanítsanak, és magyarul tanítsák az ortodox papnövendékeket is. De miután a magyar liberálisok vezetői elvetették az erőszakos asszimiláció eszközeit — hiszen ugyancsak Kemény Dénes szerint „nem is kívánjuk mi az oláh nemzetet is arra, hogy nyelvünkkel éljen, kényszerítni, hanem hogy azt, mint közigazgatás nyelvét megtanulhassa, módot kívánunk szolgáltatni"14 2 —, önmagukhoz is híven jártak el, amikor a román nemzeti közvélemény heves tiltakozása láttán az udvar által visszaküldött törvényjavaslat nagy részének újabb változatából kihagyták a románokra vonatkozó kitételeket. Annál is inkább, mert Wesselényi figyelmeztetései után megérkeztek Széchenyi akadémiai beszédé-14 0 Fogarasi P. János: Úrbéri tervezet. EH 1842. 15. sz. elutasító szerkesztó'ségi megjegyzései többek között azt is hangsúlyozzák, hogy „elnyomó rendszer szabad nem lehet" ... A szerkesztőségnek a magyarosítást elutasító elvi álláspontjára később is hivatkoztak. Kemény Zsigmond: Még egyszer nyelvügyünkben. 1842. 104. sz. 141 Beszédtár, II. 8. 1842. jan. 27. ülés. 1 4 2 Uo. 164. febr. 12. 39. ü.
