Századok – 1983

KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Társadalom; nemzetiség és ellenzékiség kérdései az erdélyi magyar reformmozgalomban (1830-1843) 1061

AZ ERDÉLYI MAGYAR REFORMMOZGALOM 1079 Mindenesetre az ellenzéket utóbb sok vád érte, hogy hajlíthatatlanságával ő provokálta ki a feloszlatást. Valójában az ellenzék nem is tehetett ekkor mást, ha a jövőépítés lehetőségét nem akarta ő maga eltorlaszolni. A konfliktushelyzet áthidalhatatlan volt, és ez nemcsak abból fakadt, hogy a két fél a törvényesség fogalmát eltérő módon értelmezte, hanem abból is, hogy a kormányzat nem akart semmiféle engedményt tenni. Az uralkodó ugyan elismerte, hogy a gubernium törvénytelen, hiszen egy kivételtől eltekintve nincs egy választott tagja sem, de olyan diétát akart, amely a legfelsőbb akaratnak vonakodás nélkül engedelmeskedik: megválasztja a sarkalatos tisztségekre a jelölteket, hogy közülük válassza ki azokat, akik hivatalba kerülnek, majd előveszi az úrbér ügyét, és így a kormányzat játszhatja parasztvédő szerepét, miközben egyelőre mereven elhatárolta magát a társadalmi reformtól. Az ellenzék, bár elismerte, hogy a törvényhozó hatalom közös „a nép", ill. a nemzet akaratát képviselő törvényhozás és az uralkodó között, a rendi alkotmányosság érveivel élve a diétának nagyobb súlyt követelt. Az udvari körök viszont a liberalizmus, a népképviselet elvének alkalmazását látták abban, hogy az ellenzék a szavazattöbbség érvényesítésére törekedett, hogy a diétái tagokat igazolni akarta, és a nyilvánosság elé akarta bocsátani az elhangzott beszédeket. Ebben volt is sok igazság, abban viszont már nem, hogy az erdélyi ellenzéket egy Európát átfogó összeesküvés részének tartották. Metternich, az államkancellár, Wesselényi Miklóst, aki az alkotmányos királyság híve volt, radikális összeesküvőnek tekintette. A kompromisszumra hajló id. Bethlen Jánosban és Szász Károlyban „a doktrinér-liberális párt" képviselőit látta, és őket még veszélyesebbnek tartotta, mert mint mondogatta, ez a párt „mérget használ ott, ahol a radikálisok puskaport és ólmot akarnak bevetni", és ráadásul megfoghatatlan, „kísérteties természetű". Az események irányításában kulcsszerepet játszó államkancellár az erdélyi kérdést erővel akarta megoldani, rosszallotta azt is, ha Estei Ferdinánd kisebb engedményeket javasolt. A kompromisszumkereső és általános tekintélynek örvendő liberálisokat arra akarta kényszeríteni, hogy vagy a kormányzat, vagy az ún. radikálisok mellé álljanak. Ezután Metternich látványos megtorlással akart példát statuálni. A megyei, sőt országgyűlési élet több mint tucatnyi résztvevőjét bíróság elé idézték. Mindkét „testvérhazában" perbe fogták Wesselényit, amire már évek óta készültek, azért, hogy eltávolítsák a közéletből, főleg hogy vissza ne térhessen Pozsonyba. így éppen népszerűsége tetőpontján kellett évekre börtönbe mennie, akkor, amikor az egész ország arról beszélt, hogy az 1838-as pesti árvíz alatt milyen emberfeletti önfeláldozással mentette a bajbajutottakat. Az állam brutálisan beavatkozott az egyházak és a kollégiumok életébe. Az uralkodó elutasította a református egyház demokratikus átszervezését célzó rendszabályokat, így a demokratikus törekvések csak az egyházmegyékben jelentkezhettek. Nagyenyeden pedig Szász Károly és az ellenzékiséggel gyanúsítható diákok ellen indítottak vizsgálatot. Feloszlatása ellenére az erdélyi diétának óriási erkölcsi hatása volt. Az önkény elleni jogos ellenállás tettét látta benne a hazai liberális közvélemény, és a pozsonyi diéta is tiltakozott a történtek miatt. Erdélyben pedig több főispán és kormányszéki tanácsos lemondott, és a nemesség zöme — de még azok is, akik hivatalban maradtak — ellenségesen figyelték, mjként próbálja az országot igazgatni Estei Ferdinánd. Jellemző a félelem légkörére, hogy már-már azt latolgatták az ellenzék körében, „ki tudja, az egész Erdély nincs-e arra határozva, hogy a Szent Szövetség Tableaujában Varsó il*