Századok – 1982

Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V

A ZSIGMONDKORI OKLEVÉLTÁRRÓL 955 röződő munka előnyeit már régen elképzeltem, és víziómat az oklevéltár II. kötetének előszavában papírra is vetettem. Ma is vallom az éppen negyedszázad előtt mondottakat. Oly mértékben, hogy egyszerűen elismétlem az egykor leírtakat. Abból indultam ki, hogy ,,szükség van olyan forráskiadványra, amely 15. századi fontos okleveleinket a magyarul nem tudók számára könnyen hozzáférhetővé teszi. Csakhogy ennek a kiadványnak nemcsak a középkori Magyarországra vonatkozó okleveleket kellene tartalmaznia, hanem azokat a cseh, osztrák, keletnémet, lengyel, román és délszláv (boszniai, dalmáciai) okleveleket is, amelyekből a felsorolt országoknak a gazdasági viszonyai, társadalmi fejlődése és államszervezeti jellege megismerhetők. Úgy látjuk ugyanis, hogy a 14. sz. végén és a 15. sz. első évtizedeiben az említett országoknak a fejlődése párhuzamosan haladt, sőt egymással szoros kapcsolatba került. Erről első pillantásra is feltűnő jelenségek tanúskodnak, mint a városokban a patrícius és kézműves elem küzdelme a vezetésért, amelybe azután Zsigmond Sziléziában és Magyarországo egyaránt beleavatkozott, vagy az állami birtokok elzálogosítása, magánkézre kerülése. Azt hisszük, hogy ez az egység még határozottabban kibontakozna, ha napvilágot látnának azok az oklevelek, amelyek az árutermelés és a mezővárosok fejlődéséről, a városok számának megnövekedéséről és a polgári rend kialakulásáról, a rendi szervezet és az országgyűlések kibontakozásáról, a központi hatalom egységét biztosítani hivatott reformokról vagy a pápai politikával való szembefordulásról szólnak. Sok magyarországi jelenség, amelynek fontos volta rejtve van előttünk, válnék egyszerre érthetővé, ha analógia segítene s főleg a fejlettebb viszonyokhoz lehetne mérni a hazait. De ugyanúgy bizonyára a mi állapotaink ismerete se volna felesleges szomszédaink számára." „Oklevéltárunk I. és jelen kötetének nem valamennyi oklevele tartalmaz azonban olyan adatokat, amelyek eredményesen volnának felhasználhatók. Nagyobb részük, főleg a családi codex-ekben megjelentek, helyi jellegű, s az általunk első ízben ismertetetteknek is bizonyára jelentős tömegét csak a magyar történészek tudják majd értékesíteni. Ugyanígy vagyunk azonban mi is szomszédaink okleveleivel: eleve tudjuk, hogy nem valamennyiből fogunk tanulni. Olyan közös forráspublikációra volna tehát szükség, amely elhagyva a helyi érdekű okleveleket, csak azokat közölné, amelyek szomszédainknak a mi életünkkel rokon vonásait tüntetik fel. Ennek a forráskiadványnak nagy előnye lenne, hogy a regeszták nem tennének különbséget kiadatlan vagy nyomtatásban már megjelent oklevelek között, hanem az utóbbiak tartalmát is minden lényeges mozzanatra kiterjeszkedve, oly részletesen közölnék, hogy a teljes szövegüket hozó s a szomszédos országok könyvtáraiban kölcsönösen csak töredékesen fellelhető oklevéltárak vagy folyóiratok kézbe vétele felesleges lenne." Ezt a tervet ismertettem 1957-ben vagy 1958-ban Leo Stern jena-wittenbergi egyetemi tanár, a berlini akadémia tagja előtt a Történettudományi Intézetben, ahol, útban Bulgária felé, tájékozódott hazai történetírásunk viszonyai felől. Mivel közléseimet érdeklődéssel fogadta, írásban részletesen is kifejtettem nézeteimet. Egyáltalán nem csodálom, hogy együttérzésről biztosító udvariassági üzeneteken túlmenő lépésre nem került sor. Voltaképpen nem tettem semmiféle javaslatot, s így nem is volt szükség állásfoglalásra. Mint akkor, most is csak jelezni kívántam, hogy a Zsigmondkori Oklevéltár készítése, megjelentetése egymásra utalt népek történettudományai közötti együttműködésre alkalmat adhat, tehát a magyar munkát mint - bár csak elképzelt, de megvalósítható — terv részét lehet végeznünk.