Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
944 MÄLYUSZ ELEMÉR / kézbe az általam — kijegyzéseim alapján — kiadásra méltónak és az irodalomban ismeretlennek talált okleveleket, kivonatainkat pedig kölcsönösen ellenőrizzük. A legelső sorozat, amellyel végeztem, az esztergomi káptalan magánlevéltára volt. Tervünk már ezen elbukott. Kitűnt, hogy társam inkább diplomatikus, mint amennyire én vagyok, Fejérpataky szellemének - bár talán nem is volt tanítványa - hűbb örököse nálamnál, mert meggyőződése szerint az az igazi kivonat, amely az oklevél írójának gondolatmenetét követi, érzékeltetve annak nekifohászkodásait, sajátos logikai töréseit. Röviden: ha a kivonat fényképszerű. Belőlem hiányzott az érzék, de a kedv is, hogy a nótáriusok lelki életébe belehelyezkedjem, és számomra logikátlan logikájukat megérteni törekedjem. Azt igyekeztem elérni, hogy az oklevél lényegének azt a mondanivalóját tartsam, ami a mai történész számára fontos, s ezt a mai ember logikája szerint mondjam el. Ha egy oklevélen, akár lepedőnyi ítéletlevélen átrágtam magamat, a lényeget próbáltam megrögzíteni magamban s ebből kiindulva úgy elrendezni, csoportosítani az oklevélben foglaltakat, hogy az az olvasó számára minél világosabb legyen. Igyekeztem meggyőzni kollégámat, ő türelmesen végighallgatott, de azután követte meggyőződését. Nem volt mit tennem, át kellett fogalmaznom kivonatait. Állhatatossága még nem akadályozta volna munkamegosztásunkat. Amikor azonban visszakaptam kivonataim első csoportját, be kellett látnom, hogy elgondolásunk hajótörést szenvedett. A magam módján készült kivonatokat ugyanis nem alakította át saját ízlése szerint, hanem változatlanul hagyta, s ami még súlyosabb volt, az egyeztetés során nem talált sem a nevekben, sem a tartalmi részekben javításra szoruló hibát. Pedig mindenki, aki középkori oklevelekkel foglalkozik, tudja, hogy azokat hibátlanul lemásolni nem lehet s még kevésbé kivonatolni. Ott, ahol különböző betűk megtévesztően hasonlítanak egymáshoz, lehetetlen nem tévedni a tulajdonnevek megállapításánál vagy az értelem magyarul visszaadásánál. Meg kellett értenem, hogy Fekete Nagy így gondolkozik: a kritikus nevet vagy szót másképp olvasná ugyan, de másik variáns is elfogadható, tehát transit, annál is inkább, mert a felelősség nem az övé. Mivel egyrészt kétféle típusú kivonatok nem váltogathatták egymást, másrészt az olvasatok eldöntésénél határozottan állást kellett foglalni, megállapodtunk, hogy ő elkészíti a kivonatokat kedve szerint, én pedig ellenőrzöm munkáját, egyeztetem az eredeti oklevéllel, s átfogalmazom. A későbbiekben munkánkat így megosztva dolgoztunk. Ő követhette meggyőződését, valami eredménye azonban rábeszélésemnek is volt, legalább a nagy terjedelmű ítéletlevelek tartalmának összevonásánál. Egyébként Fekete Nagy türelmes munkatársnak bizonyult, együttműködésünk egész ideje alatt. Akkor sem mutatta, hogy neheztelést érez, amikor a hasáblevonatokat összeolvastuk oly formán, hogy ő olvasta — szándékosan minél lassabban, hogy az elmázolódott levonat betűit egyenként szemügyre vehessem — kéziratát, s így látnia kellett, hogy a változtatások után azon esetleg kő kövön nem maradt. A petit szedésű regeszták megfogalmazásánál fő törekvésem a leglényegesebb elemek kiemelése, a minél kisebb teijedelemre összeszűkítés volt. Bíztam abban, nem is csalódtam, hogy a kötet forgatói rájönnek: adománylevelek regesztáiban az érdemeién vagy szolgálataiért szó hosszabb-rövidebb eseménysorozat elbeszélésére utal. Átlag kétsorosak voltak a regeszták, akadt hosszabb, de egysorosokat is sikerült megszerkesztenem. A te ijedelem szűkítésére törekvés annyira elhatározóan megszabta felfogásomat, hogy csak két évtized múlva jöttem rá, milyen hasznos lett volna a kivonatok dátumközlésének módjára a regesztáknál is jelezni az eredeti keltezést. Zárójelben, erősen rövidítve, pl. így:
