Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
938 MÄLYUSZ ELEMÉR / leges volt, aminek el nem kerülhető következményeit máig érzem. Az oklevelek egyenként palliumokba voltak ugyan téve, a palliumok pedig évrendben következtek egymás után, a napi keltezések azonban sem feloldva, sem feltüntetve nem voltak, sőt hiányzott az oklevélkiállító neve is. Jegyzeteimben így, sorszám hiányában, a régi - többnyire több részből álló — levéltári jelzeteket kellett feltüntetnem, a szintén hosszadalmas középkori dátumot pedig, amennyire lehetett: megrövidítve, kijegyezni. Azóta, hogy végighaladtam az oklevél tömegen, ennek darabjai fondonként időrendbe szedve megkapták sorszámukat, amely őket mint a Középkori Gyűjtemény tagjait megilleti.3 8 Jegyzeteim hátránya, hogy a ma érvényes levéltári jelzeteket utólag egyenként meg kell állapítanom. Ezt a fáradságot azonban vállalnom kellett, hacsak nem akartam éveket veszíteni. Mire végeztem azokkal a fondokkal, amelyek 1944-ben már az Országos Levéltár épületében voltak, meg is kezdhettem azok számbavételét, amelyek, szerte az egész országban gazdátlanul maradva, fokozatosan az Országos Levéltár gondozásába kerültek. Levéltári kartársaim előzékeny segítségének köszönhettem, hogy a még romjaiban is hatalmas Batthyány-levéltárat, akár mint a Festeticset és a Radvánszkyt már végleges felállítása előtt használhattam. Munka közben is, amint egy-egy halom töredékből összefüggő, kibetűzhető részek varázsolódtak elő, alkalmat nyertem, hogy tartalmukat feljegyezzem. A Zsigmondkori Oklevéltárnak szóló ezt a megkülönböztetett elbánást elfogadnom megkönnyítette, hogy levéltári kutatók akkoriban csak ritkán jelentkeztek. Különböző földszinti és 1. emeleti szobákban nyertünk egyszer itt, máshol amott, amint hely akadt -legfeljebb öten-hatan voltunk — lehetőséget a dolgozásra. A kutató terem messze volt még attól, hogy megnyíljék. Anyaggyűjtésem az egyszerű számbavétellel volt azonos. A kisebb-nagyobb fondokat darab szerint átnéztem a 14. század közepétől kezdődően. Mivel a múzeumi rendszer szerint — szemben a levéltárival — az átírt oklevelek a legutolsó kelet alatt voltak találhatók, elég lett volna 1387-nél kezdenem a számbavételt, megint csak kíváncsiságból azonban 1350 körül láttam a lapozáshoz. A korábbiakat úgy tekintettem, mintha azok már ismertek volnának. Ellenben nem hagytam abba az oklevelek átnézését 1437-nél, arra gondolva, hogy 1526-ig bármely oklevélben lehet átírva Zsigmond-kori. Az 1387—1437 közti okleveleket nem kivétel nélkül foglaltam jegyzékbe. Azokat, amelyek szerintem érdektelenek, említésre sem méltók, eleve elhagytam. E fél évszázad előtti és utáni oklevelek közül csak azokat a lényeges elemeket tartalmazókról vettem tudomást, amelyek valami okból megragadták figyelmemet. Voltaképpen tanultam a középkori magyar történetet. Azt kerestem, hogy bizonyos társadalmi jelenségek, gazdasági és művelődési elemek ismétlődnek-e a megszokott formában, vagy új alakban jelentkeznek, s mellettük milyen korábban nem ismertek tűnnek fel. Egészen esetleges volt, hogy min akad meg szemem. Nem rendszeres kutatást végeztem, csak tájékozódtam, összekötve az elkerülhetetlent a szórakoztatóval. Amint ezek a - „magánjellegű" - kijegyzéseim nem voltak rendszeresek, ugyanúgy tájékoztató jellegűek is maradtak. Hasznukat nem egyszer vettem. Az egyik ilyen alkalom 1956-ban adódott, amidőn felmerült annak szüksége, hogy a Hunyadi János-kori államszervezet felől írjak tájékoztatást. Ahhoz,hogy egyáltalán hozzá merjek fogni a probléma vizsgálatához, a bátorságot az adta meg, hogy új kutatások "Számsorozatukat közli Borsa Iván: A Mohács eló'tti gyűjtemény. (Levéltári leltárak. 54. Magyar Országos Levéltár). Budapest, 1972. Kézirat.
