Századok – 1982
Tanulmányok - Engel Pál: Honor; vár; ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről 880/V
902 ENGEL PÁL A hatalom felosztásának eddig látott módjában csak annyiban érvényesült a tradíció, hogy a király a visszafoglalt megyék^érejSfnet a saját ispánjait állította, amint ez a 13. század nagy részében még szokás volt. Azt, hogy az ispán egyúttal valamelyik királyi vár várnagya is lett, a feladat szülte alkalmi megoldásnak tekinthetjük; hagyományrá nem támaszkodhatott, hiszen a birtokba vett várak egy-két kivétellel sohasem volt5k"a királyság kezén.8 2 A vizsgált esetekben tehát ispáni és várnagyi tisztség között alkalmi „perszonálunió" jött létre, amelyen belül a vár a hatalmat, az ispáni tiszt pedig a hagyománytól szentesített tekintélyt biztosította a király képviselőjének. Ez a módszer, amellyel az ország számos területén találkozunk, abból a természetesnek mondható jogi szemléletből következett, amely a tartományuraktól visszafoglalt váruradalmakban olyan újabb keletű birtokszervezeteket látott, amelyeknek semmi közük a hajdani várföldekhez, függetlenek a közhatalom szervezésének hagyományos kereteitől, a hajdani királyi megyéktől, és önmagukban, a megyéktől függetlenül alkotják a megszervezendő királyság hatalmi bázisait. Ebben a szemléletben minden egyes vár háramlott jószágként közvetlenül, az ispánság kereteiből kiszakadva került a király rendelkezése alá, és minden esetben külön „bánásmódot" igényelt. Láttuk, hogy e szemlélet gyakorlati következménye a hatalom nagyfokú decentralizációja lett, mivel azokon a területeken, ahol érvényesítették, szinte minden vár a királytól közvetlenül függő várnagy irányítása alá került. 6. A politikai hatalom megszervezésére azonban nem ez volt az egyetlen megoldás. Kínálkozott egy másik is: visszatérés^az Árpád-kori kormányzás territoriális elvéhez. Ez azt jelentette, hogy a király tisztségviselője az egykori ispánok módjára egy meghatározott terület fölött gyakorol fennhatóságot a megyehatárok tradicionális keretei között, és mindama királyi jogok, amelyek e határokon belül valaha az ispánt illették volna, ipso facto a honoqa alá tartoznak, beleértve a királyra háramlott javakat, köztük természetesen a várakat is. Az egyes várak élén persze ebben az esetben is várnagy (castellanus) áll, őt azonban már nem közvetlenül a király nevezi ki, hanem az a személy állítja a saját emberei közül, akire az uralkodó a territórium kormányzását átruházta. A várnagy tehát ebben az esetben nem a király, hanem a tisztségviselő embere és képviselője. A királyság két nagy melléktartományában, Erdélyben és Szlavóniában kezdettől fogva ez az elv jutott alkalmazásra. Mindkét terület különös közjogi státusa hosszú múltra tekintett vissza, különállásuk a tartományuraságok korában is megmaradt, így mi sem volt természetesebb, mint hogy Károly Róbert maga is az addigi módon vajdát, illetve bánt állítson a visszahódítandó tartományok élére, a dinasztia immár legitim reprezentánsaként.8 3 A király Kán László halálakor, 1315-ben küldött először vajdát Erdélybe, de az országrész fölötti uralmát csak a harmadik vajda, Szécsényi Tamás (1321-1342) alapí-82 Vagy lia igen, akkor nem a megyésispán hatalmában, hanem a királyi család magánbirtokában (pl. Füzér). 8 3 A két tartomány különállásának kialakulásáról részletesen Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp., 1979.84-138.
