Századok – 1982

Folyóiratszemle - Bruk; Sz. I.–Kabuzan; V. M.: Oroszország lakosságának növekedése és etnikai összetétele az imperializmus korában (a 19. sz. végétől – 1918-ig) 829/IV

830 FOLYÓIRATSZEMLE szerint különböző, mert a kormányzósági összeírások nem mindig tettek különbséget az állandó és ideiglenes lakosok között, nem pontosan mutatták ki a nomadizáló etnikumok számát. Elsőként a természetes szaporulat alakulását elemzik a szerzők. A vizsgált időszakban (1897-1917) Oroszországban magas, az európai átlagot másfélszeresen meghaladó volt a természetes szaporulat: évente 17 ezrelék körül mozgott. Ettől jelentősen csak 1905-ben és 1915-16-ban tértei, amikor visszaesett 10 ezrelék alá. Míg a korábbi kutatások általában az európai Oroszország adatait vizsgálták, szerzőink a birodalom egészét elemzik. Ezáltal még szembetűnőbbé váltak a regionális eltérések. Oroszország európai részein a vizsgált korszakban a demográfiai hullám mérséklődése figyelhető meg (18 ezrelékről 15-re). Ezen belül 20 ezrelékes mutatók jellemezték a központi feketeföld övezetet és a Volga-vidéket, feltűnően alacsony volt a természetes szaporulat a baltikumi körzetekben. Közép-Ázsiát és Szibériát a természetes szaporulat emelkedése jellemezte, ami döntően az egészségügyi ellátás javulásával magyarázható. Közép-Ázsiában az országos átlag alatt maradt a népszaporulat (12, majd 16 ezrelék), Szibériában viszont messze meghaladta ezt, 19-ről 22 ezrelékre emelkedett. A kaukázusi térség demográfiai adatai stagnálást mutattak. A cikk következő része a migrációs folyamatokat vizsgálja. A belső migrációnak két fő tendenciája különíthető el. Az ún. peremekre történő áttelepülés, ami a kormány agrárpolitikájával is összefüggött, és a városokba való áramlás, a kapitalizálódás függvényében. Mindkettő kb. 5-5 millió embert érintett. Az áttelepülés 76 százalékban Szibériába irányult, de a szerzők hangsúlyozzák, hogy még ekkor is számba kell venni az európai Oroszország déli peremterületeire való migrálást. A városi agglomerációk közül Szentpétervár mintegy 1 millió, Moszkva 800 ezer betelepülőt fogadott. A két fővárost Odessza követte 200 ezer fővel. Nem állnak rendelkezésre pontos és egyértelmű adatok az elvándorlási körzetekre vonatkozóan. A kormányzósági kimutatások igen mérsékelt elvándorlást tüntetnek fel. Az át- és betelepülés adatainak 10-20 százalékát tartalmazzák. Mindenesetre szembetűnő, hogy a viszonylag sűrűn lakott agrárvidékek adták az áttelepülők zömét. Az orosz etnikum mellett jelentős volt az ukránok aránya (egyharmad), továbbá a beloruszok és a Volga vidéki kis népek fiai települtek át viszonylag jelentős számban. Külön vizsgálja a szerzőpár a ki- és bevándorlás kérdését. Az 1861-1896 közötti 1,3 millióval szemben, 1897-1916 között több mint 3 millió ember vándorolt ki Oroszországból. Döntő többségük a nyugati kormányzóságok területéről, s 80 százalékban az amerikai földrészre. A kivándorlók 70 százalékát lengyelek és zsidók alkották. Részletes adatokat a 20. század első évtizedére vonatkozóan közölnek a szerzők. Az ekkor kivándorlott, 1,8 mülió fő közül 43 százalékot tett ki a zsidók, 27 százalékot a lengyelek aránya. A többi litván, finn, német, ukrán nemzetiségű volt. Nem voltjellemző az orosz nemzetiségűek kivándorlása, ami nemzetiség- és társadalompolitikai okokra egyaránt visszavezethető. Megjegyzik még a szerzők, hogy a lengyel és a zsidó etnikum nagyvolumenű kivándorlása ellenére, számuk nem csökkent, mert a természetes szaporulat messze meghaladta az emigrálok számát. A kiáramlás mellett a bevándorlás is jelentősen befolyásolta a népesség számának, etnikai összetételének alakulását a cári Oroszországban. A cikk adatai szerint a tárgyalt két évtized során 1,2 millió ember települt be az országba. Köztük 250 ezer német a városokba és a nyugati területekre, 400 ezer fő Iránból, a török üldöztetés elől (örmények, azerbajdzsánok és perzsák). A természetes szaporulat, a belső és külső migráció adatainak összegzése után, az 1916-1917-es felméréseket is figyelembe véve a szerzők megállapítják, hogy Oroszország lakossága 126 mülióról (1897) 172 millióra nőtt, azaz 36,9 százalékkal gyarapodott, ami igen dinamikus növekedést jelentett. Míg a lakosság számának alakulását elfogadható pontossággal nyomon tudjuk követni az 1897-es népszámlálás és a kormányzósági regisztrációk adatainak összevetése alapján, az etnikai összetételt és változásait már sokkal nagyobb hibaszázalékkal állapíthatják meg a kutató szakemberek. A korabeli Oroszországban társadalmi és nemzetiségpolitikai okok miatt nem különültek el egyértelműen a nyelvek, etnikumok és vallások. Az 1897-es népszámlálás is anyanyelv és felekezeti hovatartozás szerint tett különbséget. A nemzetiségek megkülönböztetésének tudományos paraméterei híján tatároknak tekintették az azerbajdzsánok jelentős részét, összekeverték a kazahokat és a kirgizeket, vagy egyszerűen a török nyelvű népek közé sorolták őket. A nemzetiségek számbavételének pontatlanságát azzal is alátámasztják a szerzők, hogy míg 1897-ben 146 nyelvet, nyelvi csoportot tartalmaztak az összesítések, az 1926-os összeírás során 194 lett ez a mutató, holott csökkennie kellett volna. Különösen a szláv nyelvűek pontos arányainak kimutatását nehezítette, hogy az összeíró hivatalnokok tudatosan a nagyorosz etnikum arányának a növelésére törekedtek. Az anyanyelv és