Századok – 1982

Történeti irodalom - Művészet és felvilágosodás (Művészettörténeti tanulmányok) (Ism.: Vörös Károly) 797/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 799 akárcsak dokumentációban észlelhető' voltára is érzékeny kutatás, részint a történet-, és főleg az irodalomtudomány a korszak jelentőségére rámutató újabb eredményei irányították rá - segítve észlelni a korszaknak a művészetekben is jelentkező vagy kutatandó sajátos átmeneti vonásait. Ezeket Zádor, a felvilágosodás eszmevilágának megfelelően részint (kezdetén) a túlvilág helyett a földi létnek, a hatalmak helyett a hétköznapi embernek; s így formailag és tartalmilag egyaránt egyfajta egyszerűsödésnek, a mitológiai s a történeti tematikának előtérbe kerülésében, részint kibontakozva (hazai sajátosságként) a felvilágosodás a művészetben is erősödő nemzeti színezetében látja meg. A továbbiakban a szerző e sajátos átmeneti korszak kutatási problémáinak (és részben lehetséges forrásainak is) gazdag katalógusát adja azzal a céllal, hogy így felfedhetők legyenek a stílusalakulás áramlatai és állomásai, és ami velük jár: az ízlésváltozás és az új művészetszemlélet kialakulása. Ennek jeleként és okaként a szerző a hazai művészeti viszonyokban és igényekben meginduló élénkülésre, nagyobb mozgásra utal, mely fellendíti a sajátos művészi termékekre irányuló keresletet, s ennek nyomán megindítja a szakemberek beáramlását is az országba. A kötet tanulmányai közül — mintegy bizonyításaként is mindannak, amit a kor művészetében az építészet vezetőszerepéről hallottunk - a legszélesebb, a kutatásnak a maga területén általában is alapozásul szolgáló igénnyel két építészettörténeti tanulmány lép fel. Az egyik, Bibó István terjedelmes tanulmánya, a 18. században Magyarországon használt építészeti szakkönyveket tekinti át rendszeres és fegyelmezett munkával. Először általában a 18. századi építészeti könyvek főbb típusait mutatja be (világosan elhatárolva a sajátlag tervezői-művészeti és a kivitelezői-technikai irodalmat), majd utalva az ilyen irányú érdeklődésnek a század gazdasági-társadalmi viszonyaival való összefüggésére, sorra bemutatja a hazai 18. századi építészeti szakirodalmat, majd a külföldi eredményeket Magyarország felé közvetítő ausztriai szakirodalom legfontosabb munkáit. Végül a Magyarországon a korban már kétségtelenül ismert (hazai könyvtárban ténylegesen meglevő, vagy korabeli hazai szakirodalomban hivatkozott) legfontosabb más külföldi szamunkákat mutatja be. Ezek után vonja le végkövetkezetetéseit, melyek egyrészt Magyarországnak a kor egységes európai építészeti kultúrájába való szerves beilleszkedésére utalnak, másrészt a hazai szakirodalomnak elsősorban tankönyvjellegét és ilyenként művészetileg kevéssé, magyarnyelvűsége révén azonban a nemzeti kultúra szempontjából nagyon is jelentős voltát hangsúlyozzák. Az építészettörténeti tanulságok azonban a magyarországi fejlődés megkésettségét is mutatják: így váük lehetővé, hogy az építészet a profilját meghatározó architectura civilisre jellemző erősödő polgári igények kielégítésével is művészileg még a felvilágosult abszolutizmus merev, akadémikus, klasszicizáló barokkját közvetítse Magyarország felé, rendkívül meghosszabbítva itt e stílus uralmát. Ennek a megállapításnak nagyon jellegzetes példákon való igazolását adja azután Kelényi György tanulmánya, mely a magyarországi állami építészeti feladatok megoldására 1788-ban életrehívott Építészeti Igazgatóság tervanyagára támaszkodva mutatja be ennek a nagyszámú, de többnyire csak kisszerű és sematikusan megoldható feladatokkal (falusi iskola, templom, raktár, stb.) megbízott hatóságnak és egyes vezető építészeinek, így Thalherr Józsefnek munkáját. Ezek nyomán Kelényi is egyrészt a korszak művészetének átmeneti jellegét emeli ki, másrészt azt, hogy a korszak a barokk építészeti hagyományokat már elhagyja, de helyébe a megváltozott és megnövekedett feladatokhoz illő stílusformákat még nem alakította ki - bár az építészetben megjelennek már a funkcionalizmusra utaló vonások is. A téma kereteit még jobban leszűkíti (egyúttal az elemzést maximálisan elmélyítve) Winkler Gábor tanulmánya, mely az 1782-83-ban megépült soproni evangélikus templom példáján mutatja be az átmenetet: a korai historizmus, ezen belül pedig a romantikus klasszicizmus jegyeit. Már ennek az új elemek felé mutató kutatásnak jegyében áll a kötet másik elvi, és az általánosítás igényével is joggal fellépő tanulmánya: Komárik Dénes a magyarországi korai gotizálást ismertető és elemző nagyszabású értekezése. Komárik bevezetésként a kor építészeti megnyilvánulásait mutatja be: elsőnek az európai gotizálásról szól, elemezve a gotizáló épület falának, tömegeinek és tereinek építészeti hatását, majd rámutat a gotizálásban megnyilvánuló funkcionalizmusra is. Ezután röviden a klasszicizmust, majd a forradalmi építészetet tekinti át, megállapítva, hogy gyökerükben azonos vonásokat mutatnak - végül az ezekkel nagyjából egyidejű, de velük nem azonosított romantikát és a manierizmust, összefoglalásként valamennyi felsorolt stílusirányban közös elemként a válságjeleket mutatja ki. A tanulmány második része a magyarországi korai gotizálást ismerteti, bemutatva először a 18. század elejével ha csak szórványosan is, de konkrét építményeken éppúgy, mint képelemként már észlelhető folyamatot; majd az 1780-as évektől először a kerti architektúrában 11*