Századok – 1982
Tanulmányok - Nagy László: Erdély és a tizenötéves háború 639/IV
ERDÉLY ÉS. A TIZENÖTÉVES HÁBORÚ 683 nettudományunk nem került szembe több súlyos ellentmondással. Pontosabban: sikerült áthidalnia azokat azzal az általános állásfoglalással, hogy miután a török háború győzelmes — vagy akár csak az elértnél sikeresebb — befejezése is eleve kilátástalan volt, az politizált helyesen és a nemzeti érdekeknek megfelelően, aki e háború minden áron való befejezésére törekedett. Ennek az álláspontnak a vitathatatlan helytállóságát azonban már az eddig ismert, de nagyrészt figyelmen kívül hagyott adatok is megkérdőjelezik. A háborúnak a magyar társadalmi fejlődésre kedvezőbb befejezési lehetőségét bizonyító újabb adatok előkerülése még inkább arra kell. hogy késztessék a magyar marxista történetírást, hogy felülvizsgálja korábbi álláspontját Erdélynek a tizenötéves háborúban betöltött szerepét illetően is. A marxista történetírás általában tartózkodik a „mi lett volna, ha? " kérdésekre adandó válaszoktól. Ám vannak olyan esetek, amikor elkerülhetetlen annak az elemzése, hogy egy-egy ország nagyobb közösség - sorsát irányító csoportok milyen alternatív lehetőségek között választhattak? Hogy az adott választás a leghelyesebb, a legszerencsésebb volt-e? Vagy egy másik lehetséges út választása nem lett volna-e jobb az egész közösség számára? Erdély és a tizenötéves háború kapcsolatának elkövetkező vizsgálatánál nézetünk szerint abból a történelmi tényből kell kiindulni, hogy a fejedelemség lakóinak sorsa, a külön államiság ellenére, szorosan összefonódott a királyi Magyarország lakosságáéval.24 4 Hiszen ez utóbbi terület török uralom alá kerülése alapvetően változtatta volna meg Erdélynek a török birodalomban elfoglalt „különleges státus"-át is. Éppen ezért az a szeparatista politika, amelyet 1593—1594-ben a Kendi vezette ellenzék, vagy a századforduló éveiben a törökföldi emigránsok folytattak, semmiképpen sem tekinthető egyértelműen pozitívnak. bármilyen szubjektív szándékok vezérelték is e politikai csoportosulások tagjait. A 16. század utolsó évtizedében indított újabb török hódítás lendületét vitathatatlanul az a bátor helytállás és hősi harc törte meg, amelyet a török elleni szövetség nyugati zsoldosezredeinek katonái és magyar, román, délszláv harcosai tanúsítottak a belső bajait újabb hódításokkal megoldani kívánó török birodalom hadserege ellen. Ezt akkor is látnunk kell, ha a magyar történetírás bizonyos nemzeti szűkkeblűségtől és protestáns ortodoxiától befolyásolva ugyancsak mostohán jár el még napjainkban is e hősi küzdelem résztvevőivel szemben. Ebből a küzdelemből nem maradhatott ki Erdély: az érdekazonosságon túl földrajzi fekvése miatt sem. Hiszen, amint azt Basta tábornagy 1602-es memorandumában olvashatjuk Erdélyről: „ami fekvése alkalmatosságát illeti, nincs kétség, hogy megtartása nagyon hasznos ő Felsége országaira nézve, mert alkalmas a töröknek nemcsak szomszéd határain, hanem maga idején a Dunán túli száguldások zavarására, az oláhnak, [ti. a havasalföldieknek] hűségben, a moldvaiaknak félelemben tartására, arra, hogy a lengyel jól meggondolja dolgát, valamint arra is, hogy a magyarok büszkeségére jó hatást gyakoroljon."2 9 5 Jóllehet, Basta memoranduma mindenekelőtt a Habsburg-érdekek szempontjából veszi számba Erdély stratégiai fontosságát, ami nem mindenben és mindenkor egyezett a magyar érdekekkel, ám a török elleni nyílt nagy háborúk idején a magyar és a Habsburg-érdekek alapvetően egybeestek e téren. Az erdélyiek szempontjából is, hiszen például a 15 éves háború idején, amikor a török volt a 2 9 4 Ld. ezzel kapcsolatban Pázmány Péternek a Kemény János által idézett szavait (Kemény J.: i. m. 152.) Vö. Szádeczky /. : Kovacsóczy Farkas, 102. 2 9 5 Ld. SZ 1868. 554.
