Századok – 1982
Tanulmányok - Nagy László: Erdély és a tizenötéves háború 639/IV
682 NAGY LÁSZLÓ pápaság, mind a spanyol udvar, amelyek ilyen feltételekhez kötötték a háború eredményes folytatásához szükséges pénz és egyéb hadisegély folyósítását. Ugyanakkor a háborúhoz szintén jelentős segélyt nyújtó német birodalom protestáns fejedelmeinél és rendeinél az ellenreformáció visszatetszést szült, és azt eredményezte, hogy ők is feltételekhez kötötték a török elleni küzdelem támogatását. Elmondható tehát, hogy az európai méretű katolikus- protestáns és egyéb hatalmi ellentétek, a majdan kirobbanó harmincéves háború előrevetülő árnyékaként, alapvetően hozzájárultak a törökellenes tábor széteséséhez. Elősegítve ezzel a hatalmi mélypontra jutott török birodalom európai pozícióinak megtartását több mind egy fél évszázadnyi időre.2 9 3 Jelenlegi ismereteink azt valószínűsítik, hogy a 17. század elején az adott nemzetközi helyzet nem kedvezett a török Magyarország egész területéről történő kiűzésének. Ez persze még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne lehetett volna az adott történeti körülmények között is a zsitvatorokinál jóval kedvezőbb befejezést kiharcolni abban az esetben, ha például Erdély nem áll ki a csatasorból lényegében 1598-ban, és ha Rudolf és kormányszervei határozottabban szembeszegülnek a pápai és spanyol kívánságok teljesítésének. Ez utóbbi esetben ugyanis Magyarországon nem kerül sor török szövetségben vívott Habsburg-ellenes felkelésre, hiszen a magyar rendek még 1603-ban is a török elleni harc folytatását sürgették, s azért kárhoztatták a császári udvart, hogy az előnytelen békekötésre is kész a törökkel. Ilyen körülmények között végzetesen elhibázott lépés volt a protestánsüldözés előtérbe állítása, az ellenreformáció erőltetése, ami 1604-ben szinte törvényszerűen a török karjaiba kergette nemcsak a rendi és vallási jogaiban egyaránt fenyegetett magyar nemességet, de a polgárságot, a parasztságot és az úgynevezett „köztes rétegek" tagjait is. Jóllehet, Erdélyben a Habsburg-kormányzat a vallási kérdést nem bolygatta 1602 után sem, és a magyarországihoz hasonló zsoldosterror is később bontakozott itt ki, mint a királyság területén, a fejedelemség ennek ellenére már 1598-ban igyekezett kilépni a törökellenes szövetségből. Alapvetően arról volt szó. hogy a háborús áldozatvállalástól vonakodó erdélyi uralkodó osztály, az első adandó alkalommal igyekezett elválasztani ügyét a királyság lakosaiétól, s nem törődve lépésének magyarországi következményeivel, csupán azt tartotta szem előtt, hogy a maga háborítatlan nyugalmát megvásárolja a török vazallusi állapot újbóli vállalásával. Ez a politika önkényes kilépést jelentett egy olyan koalícióból, amely a tizenötéves háború befejezéséig magyar érdekekért is küzdött. Az általános felfogás szerint háború idején a szemben álló félhez való csatlakozás csupán abban az esetben minősülhet pozitív lépésnek, ha ez a lépés a társadalom egészének kedvezőbb gazdasági, társadalmi és politikai körülményeket biztosít a fennállónál, és ha ez a csatlakozás nem jár politikai alárendeltség vállalásával, a nemzeti érdekek feladásával. Vajon megfelelt-e ezeknek a kritériumoknak akár az 1594-ben felszámolt „törökösök", akár az 1598-tól a török vazallusi állapotok visszaállításán munkálkodók politikai célja és törekvése? A felszabadulás utáni magyar történetírás az „ősi ellenségünk a német hódító" szellemében általában pozitívan ítélte meg ezeket a törekvéseket, mint a több évszázados Habsburg-ellenes küzdelem szerves alkotórészeit. Miután a tizenötéves háború történetével kapcsolatban mindmáig nem folyt új kutatásokon alapuló elemző értékelés, törté-2 9 3 Ld. bővebben Nagy L.: A Bocskai szabadságharc katonai története, 340-341. és uő. Bethlen Gábor a független Magyarországért, 39-52.
