Századok – 1982
Tanulmányok - Nagy László: Erdély és a tizenötéves háború 639/IV
ERDÉLY ÉS. A TIZENÖTÉVES HÁBORÚ 681 Nem kétséges, hogy mind a Mihai Viteazulra mért csapások, mind a Báthory Zsigmond vezetése alatt kezdődő, majd az erdélyi emigránsok által folytatott Habsburgellenes harc objektíve ugyanúgy kedvezett a töröknek, mint a Bocskai István vezetése alatt kirobbant küzdelem. Más kérdés az. hogy kit terhel a történelmi felelősség a törökellenes koalíció felbomlásáért? A nyugat-európai történetírók — elsősorban az osztrák szerzők — mindenekelőtt Bocskai Istvánt és követőit tették - és teszik ma is — felelőssé ennek bekövetkezéséért. Több magyar kortárs is osztotta ezt a véleményt. Nemcsak a Bocskait személyesen gyűlölő Istvánffy, de a dunántúli Petthő Gergely is azt írja róla: ,,tsak maga hasznát keresvén felzavaró az szép vizet,"2 9 0 Vitathatatlan tény, hogy Bocskai kezdeményezését a török felé önös érdekek is motiválták, ám az ő sértődöttsége vagy hatalmi ambíciója még nem eredményezett volna egy nemzeti összefogásban vívott szabadságharcot, ha nem lettek volna meg az előzményei és a szükséges előfeltételei egy országos méretű küzdelemnek. Ezeket az előfeltételeket pedig a Habsburg-kormányzat teremtette meg már jóval azelőtt, hogy Bocskai fölvette a kapcsolatot a török vezetőkörökkel. Méghozzá azzal, hogy a törökellenes hadakozás idején, a magyarok törökellenes lekötöttségét kihasználva, erőszakos ellenreformációs politikát kezdeményezett és folytatott egy döntő többségében protestáns lakosságú országban. Ez a politika elemi erejű fölháborodást és elkeseredést váltott ki a háborús terhektől amúgy is sújtott országban.29 1 A protestánsüldözés egyaránt érintette a kastélyok, a városok és a jobbágyfalvak lakóit, nemkülönben a végvárak és a hajdúszállások vitézlő népét. Az ellenreformációs politika előtérbe nyomulása azonnal más színben tüntette föl a protestánsok előtt a török hatalmat, hiszen az köztudottan közömbös volt vallási kérdésben. A protestáns prédikátorok, akik oly nagy befolyással rendelkeztek a harcoló magyar katonaság — különösen a hajdúk és a végváriak — között, egyszerre a török függés elviselhetőségének szószólóivá váltak, arra hivatkozva, hogy az nem háborgatja a lelkiismereti szabadságot. Méltán utalhattak a török vazallusság alatt élő Erdély példájára, ahol a katolikus Báthoryak uralkodása idején sem került sor a protestánsok jogainak megnyirbálására. Ezzel szemben a Habsburg-uralom alatt lévő Magyarországon a századfordulót követően egyre több sérelmes intézkedésre került sor. Az ellenreformáció az 1604-es, törvényellenesen betoldott XXII. cikkely meghozásában tetőzött. Ez a politika fegyveres ellenállást robbantott ki Felső-Magyarországon, mielőtt még Bocskai fegyvert fogott volna. Méltán elmondhatjuk tehát, hogy a török ellen harcoló tábor egységét olyan politikai tevékenység bontotta meg a Habsburg-hatalom részéről, amely nem volt törvényszerű velejárója a törökellenes küzdelemnek, s ezért elkerülhető lett volna.292 A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a törökellenes tábor egységét megbontó ellenreformációs politika erőszakolása nem pusztán Rudolf császárnak vagy környezetének szűk látókörű hitbuzgóságából fakadt. Kezdeményező szerepet játszott abban mind a 2,0 Ld. Petthő G. : i. m. 158. 2 " A magyarországi vallási megoszlásra ld. pl. Fraknói V. : Pázmány Péter és kora. Bp.. 1886.1. к. 181., vagy Makkai L.: A Habsburgok és a magyar rendiség. TSZ 1974. 1-2. sz. 156. Az országos hangulatra ld. pl. Nádasdy Orsolya 1604. júl. 13-i lev. Nádasdyné Báthory Erzsébethez. Károlyi Á.-Szalay I. : Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Bp.. 1882. 245. 2 9 2 Ld. erről bővebben Nagy L. : Bocskai István a hadak élén, 91-95.
