Századok – 1982

Történeti irodalom - Gazdasági elmaradottság; kiutak és kudarcok a XIX. századi Európában. Az európai periféria az ipari forradalom korában (Ism.: Mérei Gyula) 600/III

609 TÖRTÉNETI IRODALOM ségüknél fogva nem „forradalmi" jelenségek, miként az sem, hogy a nyersselyemgyártás és a szövőipar termelése felgyorsult, mivel Itália — az ország egészét tekintve - az egyesítés idején nem rendelkezett ipari bázissal, holott mezőgazdasága, mezőgazdasági-kézműves termelése, kereskedelme fejlődött, és a jelzett területeken egyes ipari ágazatok fejlettek voltak. Csak 1914-re teremtette meg az ipari forradalmi átalakulásához szükséges ipari bázist, amely 1850-1914 között jött létre. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem emelkedése számottevő mértékben csak a 19. sz. végén indult meg, amikor a bruttó nemzeti terméken belül a mezőgazdasági termelés jelentős növekedésével együtt az ipari termelés bruttó értéke is növekedni kezdett, úgy, hogy az ipari termelés üteme gyorsabb volt a mezőgazdaságénál. Az olasz iparosodás a kontinens tőle nyugatra és északra elhelyezkedő fejlett tőkés országokéhoz viszonyítva későn lendült fel. Az elmaradottság ilyen körülmények között sokkal nehezebben volt felszámolható, mert a kellő eredmények elérése mind nagyobb erőfeszítést, anyagi ráfordítást igényelt. Az 1873-at követő nagy depresszió éveiben az új típusú ipari országoknál megnőttek az iparosodáshoz elháríthatatlanul szükséges terhek. Az iparosodás érdekében előtérbe került a tőkebefektetések központi mobilizálása, a helyi piacok gyors bővítése. Mindez nagyobb mértékű volt olyan országokban, amelyekben a tőkeképződés és a piac kiszélesedése nem alakult folytonos, bár lassú ütemű folyamattá, a tőkés irányítás egyre személytelenebbé vált, erősödött a központi irányítás, felbomlottak az állami gazdasági irányítás régebbi formái. Az olasz állam gazdaságpolitikáját 1873 után mindinkább a protekcionizmushoz visszatérés jellemezte. A 19. sz. utolsó öt esztendejében már elsősorban vámdíjszabás révén biztosította a főbb iparágak belső piacát. Az olasz ipar fejlődésének jellemzői: a textilipar úttörő szerepe a belső piac biztosításában; átfogó működési területű vaskohászat kialakítása és a villamosítás. Az ipari részvénytársaságok nagytömegű új beruházása ágazati összetétel-változással is járt a villamosenergia-ipar, a gépipar, a fémkohászat javára, nagyobb mértékben a textilipar, kisebb mértékben a vegyipar rovására, míg az élelmiszeripart ez a mozgás viszonylag érintetlenül hagyta. 1914-re tehát új ipari szerkezet körvonalai bontakoztak ki Olaszországban. Az átfogó fejlődés működésbe hozta a kölcsönösen ható erőket. Mindezt az állam a Nemzeti Bank útján tette lehetővé. A fejlődés éppen az ösztönzőrendszer működése révén aránytalanságokat eredményezett. Időbeli egyenetlenséget, ami a ciklusos mozgás túlságosan szoros követésében volt észlelhető (a fellendülés egybeesik a ciklus emelkedő szakaszával). A területi koncentráció magas fokát az olasz ipar kialakulásának velejárójaként. Megfelelő szakképzettségű munkaerő hiányát, vagyis a kapitalizálódási törekvés és a technikai haladáshoz való alkalmazkodási képesség közötti aránytalanságot, Cafagna szerint -feltehetően - az aránytalan gazdasági fejlődés volt az egyetlen történelmileg lehetsége út az áttörés kezdeti szakaszában, és felcsillantotta a kezdeti aránytalanságok kiegyenlítődésének távlati lehetőségét is, amit a 20. sz. második évtizedében a háborús készülődés alapozott meg. A valóságban azonban a világháború csak még jobban elmélyítette az aránytalanságokat. így azután az olasz ipari bázis kiépítésének gyötrelmes korszaka - gazdasági és politikai válságok kíséretében - elhúzódott a 20. század közepéig. A periférikus helyzetre jellemző elmaradottságból kivezető utat kereső mediterrán államok erőfeszítéseit vázoló tanulmányok sorát Babanaszisz Szterjosz: Az ipari forradalom Görögországban 1840-1922. c. túlméretezett írása zárja le. Megállapítja, hogy a 19. sz. első kétharmadában Görögországban az ipari forradalomnak - mindenekelőtt a négy évszázados török elnyomás hatására (erre már Berend T. Iván és Ránki György 1969-ben rámutatott és a szerző hivatkozik is rájuk) csupán gyenge kezdetei észlelhetők. Babanaszisz emellett lényeges mozzanatként említi azt is, hogy a fejlett nyugati tőkés országokban kibontakozó ipari forradalom negatív hatású volt a görög ipar fejlődésére, így azután az ipari forradalom Görögországban csak a 19. sz. utolsó negyedében, a 20. sz. első évtizedeiben bontakozhatott ki mégpedig úgy, hogy a kapitalizmus egyidejűleg kezdett átfejlődni a monopolkapitalizmusba anélkül, hogy előbb bejárta volna a szabadversenyes kapitalizmus és az ipari forradalom klasszikus útját. A gazdasági növekedésnek és az ipari forradalomnak kedvezett, hogy Görögország területe és népessége 1840 és 1920 között megnőtt, és így megteremtődtek a munkaerőellátás, a nemzeti piac és termelés létrejöttének és dinamikus bővítésének a feltételei, bár a századforduló táján erősödő kivándorlás hatásai sem hagyhatók figyelmen kívül ebben a vonatkozásban sem. A munkaerőáramlás hasonlóan alakult, mint egyebütt, a tőkés iparosítás kezdetén. Az oktatás, az általános műveltség