Századok – 1982

Történeti irodalom - Gazdasági elmaradottság; kiutak és kudarcok a XIX. századi Európában. Az európai periféria az ipari forradalom korában (Ism.: Mérei Gyula) 600/III

607 TÖRTÉNETI IRODALOM országát nem a későn jövők, hanem a felzárkózással sikertelenül próbálkozók sorába illeszti. A kudarc okai között a föld és a bányakincsek kisajátításának módozatait és ennek az ipari forradalom mezőgazdasági és bányászati alapjait tönkretevő hatásait említi elsőként. Rámutat arra, hogy a spanyol gazdaságot a 19. században ért megrázkódtatások elválaszthatatlanok a gyarmatok birtoklásától. A gyarmatok elvesztését követően — még hogyha ezek az exportpiacok nem is vesztek el teljesen - az új gazdasági helyzet ellentétbe került Spanyolország gazdasági elmaradottságával, belső forrásainak korlátozottságával, az elhanyagolt oktatásüggyel. A kormány pedig, az állandó költségvetési deficit fedezésére irányítván tekintetét, nem segítette az ipart, a kultúrát. Fejlett belső piac és az országon belüli munkamegosztás hiánya folytán a gazdaság ágazatai egymástól elszigetelten fejlődtek, és nem alakíthatták ki az egységes, korszerű tőkés nemzetgazdaságot. Ha az iparfejlődésnek a 19. században egészében, általános értelemben véve nem is sikerült a felzárkózás a centrumhoz, egyes iparágak, elsősorban a textilipar, ezen belül főként a katalán pamutipar fejlődött. Az 1830 és az 1880-as évek között különösen erősen, utána lassabban fejlődött, 1909 és 1913 között már visszaesett szoros összefüggésben a mezőgazdasági ciklus alakulásával. Spanyolország az 1880-as évek első harmadában textiláru-fogyasztásának 97%-át Katalóniába összpontosult saját termeléséből fedezte. Ezt a szintet csak Anglia, Belgium és Svájc érte el. Míg azonban emez országok textilipara elsősorban a kivitel révén erősödött meg, a textilipari vállalkozók és a földbirtokosok összefogása révén vámvédelemben részesült katalán pamutipar a belső piac ellátásából gyarapodott a többi spanyol országrész gazdasági fejlődésének a rovására. Az ipar már emiatt sem ösztönözhette a mezőgazdasági fejlődést, noha a jelzett összefogás másik következményeként szintén vámvédelemben részesült. A piaci elzárkózásban érdekelt katalán burzsoázia és a spanyolországi földbirtokosok szövetsége következtében az agrárforradalom Spanyolországban jórészt elmaradt és megfosztotta az országot az iparosítás általános kiterjesztésének a lehetőségétől. Ugyanakkor nem a védővámos politika volt az állami gazdaságpolitika betetőzése, a katalán textilipar fellendülésének egyedüli oka, hanem a vállalkozói szellem és a védővám együtt hozta létre a tartomány gazdasági fellendülését. A vasipar fejlődése - a beruházási iparok helyzetének jellemzőjeként - nagymértékben elmaradt a pamutiparhoz képest. Az a tény, hogy Spanyolországban 1913-ban a pamutipar és a vasipar aránya 5,63 volt az l-hez, arról vall, hogy Spanyolország ekkor még az iparosítás első szakaszában volt annak ellenére, hogy már az 1830-as években elindult az ipari forradalom útján, ám később lemaradt, és 1913-ra már a később indulók közé süllyedt és azokéhoz (pl. Oroszországéhoz) hasonló sajátosságokat mutatott. A spanyol politikai vezető rétegek felzárkózási törekvése a nagyhatalmak közé már a 19. sz. közepén, még jobban kivehetően a század utolsó harmadában, füstbement. Az ilyen irányú erőfeszítések hátrányosan befolyásolták az államkincstár helyzetét, és megakadályozták, hogy hathatósan segítse az ipar fejlődését, ha az elmaradott szemléletű politikai vezetőrétegnek ez egyáltalán szándékába lett volna. Castro, Armando: Iparosítás Portugáliában 1850-1914. c. tömör írásában különösen sok olyan tanulsággal szolgál, amelyek - mutatis mutandis - tanulságosak más periférikus helyzetű régiók, egyes államok számára is. Abból indul ki, hogy a portugál ipar 1850-1914 közötti fejlődése csak a 15-16. sz. óta végbement általános történelmi folyamatba illesztve érthető meg, minthogy Portugália azóta tartott fenn gazdasági és politikai kapcsolatokat számos nyugat-európai országgal, köztük is elsősorban Nagy-Britanniával. Portugália gazdaságára a 17. sz. óta érvényesülő egyeduralkodó angol tőkés befolyás gyakorlatilag egyidős a tőkés termelési mód angliai kifejlődésével, ámbár a gazdasági függés - Portugália gyarmatosító hatalom voltából következően - sajátos vonásokkal is rendelkezett. 1860 óta Portugália politikai viszonyai még csak súlyosbították a gazdasági függőséget Nagy "Britanniától. Kereskedelmi mérlege állandóan deficites volt, tőkés ipara fejlődésének útjába a 19. sz. eleje óta akadályokat gördített a brit gazdasági uralom. A feudális gazdasági, társadalmi, politikai struktúra teljes lerombolásához hiányoztak a tőkés iparosítás feltételei. Ezek megteremtésére valójában csak az 1834 utáni 30 év reformjai segítségével került sor. Igaz, hogy a brit gazdasági nyomás ellenére már korábban megindult a kereskedelmi tőke felhalmozása a belső, leginkább azonban a külkereskedelem révén. (Főként a Brazíliával folytatott gazdasági kapcsolatok szerepe jelentős e tekintetben.) Némi változás a 19. sz. első két harmadában a mezőgazdaságban is észlelhető, a 18. sz. végén, a 19. sz. elején már kezdenek feltűnni a szabad piac törvényszerűségei szerint működő, magántulajdonban levő üzemek, manufaktúrák, ami hozzájárult ugyan az ipar meghonosodásához, viszonylagos gyarapodásá-