Századok – 1982
Történeti irodalom - Lutz; Heinrich: Österreich-Ungarn und die Gründung des Deutschen Reiches. Europäische Entscheidungen 1867–1871. (Ism.: Heiszler Vilmos) 592/III
593 TÖRTÉNETI IRODALOM időhatárokat: Beust ausztriai működésének első hónapjai hiányoznak, ezzel szemben tárgyalja a szerző Andrássy külügyminiszterségének első szakaszát. A diplomáciatörténet az útkeresés időszakának tartja ezt az időszakot, a bécsi kongresszuson megrajzolt Európa ekkor esik át az első komolyabb területi változáson a két új nemzetállam, Németország és Olaszország jelentkezésével. Az új helyzet új szövetségi kombinációkat írt elő, s a klasszikus európai diplomácia rendszerében otthonosan mozgó osztrák-magyar kancellár is a régi egyensúlypolitika jegyében keresi az együttműködés lehetőségeit a nyugati hatalmakkal, elsősorban Franciaországgal. Az elhúzódó, bonyolult, kölcsönös fenntartásokkal terhelt tárgyalások a francia-osztrák szövetség kialakítására önmagukban mutatják e politika fő belső ellentmondását: a német nemzeti átalakulásba aktívan beavatkozni kívánó Monarchia számára a francia szövetség kétes értékű lehetett. Bécsben tudták azt, hogy a franciák támadó fellépése a Rajnánál a német nacionalizmus fellángolását vonja maga után az egész német nyelvterületen. Ezért Beust ügyesen a keleti kérdés előtérbe tolásával igyekezett egyrészt a Monarchia keleti érdekeit biztosítani, másrészt Poroszország orosz szövetségesi mivoltának leleplezésével a porosz-német honvédő álláspont bázisát kívánta eltüntetni. Az elgondolás logikája meggyőző, de megvalósítása a partnerek egyetértésének híján nem sikerült; a diplomáciai tárgyalásokat követő katonai eszmecsere sem hozott eredményt. A külpolitikai érdekeltérés mellett még egy fontos momentumra hívja fel a figyelmet: a két szövetséges-jelölt állam, Franciaország és Ausztria-Magyarország fokozódó belső bizonytalanságára, mely semmiképpen sem tette attraktív partnerré a feleket - a másik szemében. A mű második részében a korábbi elképzelések elhalványultát s a bismarcki program egyre erősebb érvényesülését ábrázolja a szerző. A „pozitív hős" azonban továbbra is Beust, aki az új helyzetben is fáradhatatlan aktivitással keresi régi elképzelésének, az osztrák befolyás alatt álló közép-európai politikai struktúra létrehozásának újabb lehetőségeit. Alkalmazkodása az új helyzethez Lutz szerint nem opportunizmusból, hanem éppen elképzeléséhez való ragaszkodásából fakad : a porosz vezetéssel létrejött német nemzetállamtól sem kívánta a Monarchia távolodását, hogy a közeli kapcsolaton keresztül is befolyásolhassa a németországi fejleményeket. Ez magyarázza az osztrák-magyar külpolitika kezdeti franciabarát kísérletei után az 1870 novemberében bekövetkezett határozott fordulatot, a nyitást az új Németország felé, melyhez azután Beust bukásáig következetesen hű maradt. E fordulat kedvezőtlen külső feltételeinél talán csak a belsők voltak kedvezőtlenebbek: a német birodalomalapítás időszakával esik egybe a Monarchia történetének egyik kritikus szakasza, a föderalista átalakítási kísérlettel kapcsolatos .válság. Mindez részben már indokolja is az osztrák-magyar külpolitika ingadozását, bizonytalankodásait: Beust ugyan jó érzékkel épített a két legerősebb komponensre: az osztrák-német alkotmány pártra és a magyar Deák-pártra, s igyekezett a harmadik befolyásos tényezőt, az úgynevezett „udvari pártot" is megnyerni. Mindvégig problematikus maradt azonban viszonya a szláv nemzeti mozgalmakhoz, s különösen azok legerősebbikéhez, a cseh nemzeti mozgalomhoz. Itt felvetődik a kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán „udvari pártról"? A szerző már az idézőjelek használatával is jelzi a kategória problematikus voltát. A polgári politikai életben megszokott formációkkal valóban nem azonosítható ez a csoportosulás, melynek összetevői egy-egy konkrét kérdés kapcsán talán hasonlóan léptek fel, de a mentalitásbeli közösségből politikai platformot nem kovácsoltak. Ami pedig konkrétan az 1867-1872 közötti osztrák-magyar külpolitikához való kapcsolatukat illeti, az is mentes mindenfajta egyértelműségtől: a poroszellenes revans vágya s a semlegesség követelése is helyet kap különböző megnyilatkozásaikban. Az ausztriai (pontosabban: ciszlajtániai) konzervativizmus szerepe vezet a kérdéshez: ha elfogadjuk - s minden okunk megvan rá, hogy elfogadjuk - Lutz álláspontját, mely szerint Bismarck a közép-európai átalakulás konzervatív jellegűvé formálására tört, milyen volt a viszonya a kiváltságőrzés politikájának ausztriai exponenseihez? Az északnémet kancellár ellentmondásosnak, taktikai jellegűnek tűnő fejtegetései 1870 őszén arra utalnak, hogy a felszínen jelentkező s a napi politika gyakorlatában valóban ható ellentmondások mögött egy lényegi azonosság húzódik meg: a közös képlet, a feudális maradványokkal terhelt polgári átalakulás azonossága, s e folyamat minőségi azonossága fenntartásának érdeke mindkét oldalon, Poroszországban s Ausztriában egyaránt. (Ezzel talán megadhatjuk az 1879 utáni fejlemények: a németbarát külpolitika s a konzervatív - s ezzel együtt németellenesnek beállított - osztrák belpolitika ellentmondásának a feloldását is.)
