Századok – 1982

Történeti irodalom - Lutz; Heinrich: Österreich-Ungarn und die Gründung des Deutschen Reiches. Europäische Entscheidungen 1867–1871. (Ism.: Heiszler Vilmos) 592/III

594 TÖRTÉNETI IRODALOM Ezt a lényegi azonosságot Lutz is felvázolja bevezetőjében, amikot arról beszél, hogy az egész korszakra a nemesség és a polgárság kompromisszuma a jellemző. Ez áll Poroszországra és Ausztriára is, s éppen ezért véleményünk szerint minőségi alternatívát a kisnémet-porosz úttal szemben a nagynémet-osztrák út nem kínálhatott. Egy ilyenfajta megoldásban is megmaradtak volna a német fejlődés régről hozott korlátai. Különbséget sokkal inkább a porosz burzsoá-junker osztályszövetség és az osztrák polgári-arisztokrata osztálykompromisszum hatékonysága között láthatunk. 1867 után az osztrák uralkodó osztályokkal szövetségben keresni a bismarcki politika alternatíváját, mindenképpen elkésett dolog volt. Ha létezett alternatíva, úgy azt a Lutz által is annyiszor említett fekete-piros-arany trikolór által jelképezett 1848-ban kell keresnünk; a német polgári forradalom győzelme vagy veresége jelentette az igazi válaszútat, a további módosítások pályakorrekciót jelenthettek слирап. Az alternatíva kategóriája helyett a rivalizálásé jobban fedi a viszonyokat. A műben kitűnően szerephez juttatott eszmetörténeti kategóriákkal élve: 1848/49 demokrácia felé hajló liberálisai álltak szemben 1867-1871 konzervativizmusba hajló liberálisaival. S az 1860-as évek egyik fő eszmetörténeti érdekessége éppen abban rejlik, hogy nehéz megmondani: ki konzervatív, ki liberális? A liberalizmus éppen készül elhagyni egyre kényelmetlenebb forradalmi múltját, a konzervativizmus pedig eszmei defenzívába szorulva vesz át egyre többet a liberalizmus szellemi fegyvertárából. Ajánlatos ezért az óvatosság egyes személyek megítélésében. Itt csak Andrássy példáját említeném. Úgy tűnik, hogy a Beust személyét övező sztereotípiák hálóját oly avatott kézzel szétbontó szerző a magyar gróf értékelésekor már nem tudta ugyanezt a munkát elvégezni. A snájdig egykori honvédőrnagy valóban új, a korábbitól eltérő stílust hozott a Ballhausplatz-ra, s elképzelhető, hogy nyitottabb volt a korban oly modernnek tűnő bismarcki politikai gyakorlattal szemben, melyet azonban a kortársak szemében az egyik legvonzóbb ajánló: az eredményesség szentesített. (Már csak ezért is könnyen párhuzamba hozható ez a polgári teljesítmény-elvvel.) De liberális politikai axiómákat ő is hozott magával Budapestről, s például a balkáni kérdésben elfoglalt álláspontja - legalábbis a kezdeti időkben - haladóbbnak látszik elődjénél. Andrássy már a balkáni népek önálló fejlődésének támogatására gondolt, amikor Beust a társadalmi és politikai reformokat egymástól elválaszthatónak gondolva, Törökország integritása megőrzésén fáradozott - éppen a konzervatív liberalizmus egyik szép példáját adva ezzel. A fenti megjegyzések inkább a nagyszabású munka által indukált gondolatoknak s nem valamiféle hiánylistának tekintendők. Itt jelzésszerűen utalnánk csak a munka fő erényére: a komplexitásra, mely a külpolitika fő témája mellett társadalom- és eszmetörténeti komponenseket is állandóan figyelembe vesz. Különösen figyelemre méltó a közvélemény szerepének állandó hangsúlyozása s a sajtó és külpolitika eddig általában egyirányú kapcsolatként ábrázolt viszonyának új, dinamikus szemlélete: a sajtó nem csupán valamely politika szócsöve, hanem a politikai elképzelések kialakításának műhelye is, s az ott formált doktrínák a sajtóban való kipróbálás nyomán kerültek a diplomácia eszköztárába. Persze az Osztrák-Magyar Monarchia közvéleményénél nehezebben kutatható tárgyat nem könnyű találni; ehhez legalább egy tucat nyelv irodalmát kellene ismerni, vagy pedig az utódállamok történészei közötti még élénkebb, szervezettebb információcserére lenne szükség! Addig is jóleső érzéssel nyugtázhatja a magyar olvasó, hogy egy ilyen nagyszabású munka szerzőjének figyelmét nem kerülték el a magyar történetírás számára hozzáférhető legújabb eredményei. Heisiler Vilmos