Századok – 1982

Történeti irodalom - Lutz; Heinrich: Österreich-Ungarn und die Gründung des Deutschen Reiches. Europäische Entscheidungen 1867–1871. (Ism.: Heiszler Vilmos) 592/III

592 TÖRTÉNETI IRODALOM HEINRICH LUTZ: ÖSTERREICH-UNGARN UND DIE GRÜNDUNG DES DEUTSCHEN REICHES. EUROPÄISCHE ENTSCHEIDUNGEN 1867-1871. Frankfurt/M. - Berün - Wien, 1979. Propyläen-Verlag. 608 1. AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG ÉS A NÉMET BIRODALOM MEGALAPÍTÁSA. EURÓPAI DÖNTÉSEK 1867-1871. 1871 korszakhatárként való értelmezése elfogadott gyakorlat az egyetemes történet művelői között. A marxista történészek az első sikeres szocialista államalkotási kísérlet, a Párizsi Kommün megalakításához kötik az új korszak, az imperializmus korának kezdetét, több polgári történész pedig az egységes német nemzetállam létrejöttétől indítja az új periódust. Első pillantásra feltűnő a két felfogás hasonlósága: mindketten politikai eseményhez kötik a kor fejlődésének fordulatát, s bár a két politikai esemény minőségben különbözik egymástól, a kettejük közti szoros összefüggés nyilvánvaló. Minőségi változások idejeként értékeli Heinrich Lutz is az 1870/71-es év fordulóján történteket. Történetírói hivatásának azonban nem a győztes tendencia, a porosz vezetésű, osztálytartalmában a militarista-junker réteg s a burzsoázia kompromisszumán alapuló kisnémet császárság létrejöttéhez vezető áramlatok felkutatását és igazolását tartja. Sokkal inkább izgatja őt az, ami nem történt meg, de megtörténhetett volna: a német történelmi hagyományokhoz jobban igazodó, s a környező területekre is veszélytelenebb, föderatív szerkezetű nagynémet államalakulat létrejöttének esélye. A magyar történettudomány számára nem ismeretlen ez a történetírói magatartás, a fejlődés realizált útjának megkérdőjelezése s egy más irányú fejlődési lehetőség felvázolása. Éppen a Lutz könyvében tárgyalt korszak feldolgozásakor merült fel a magyar történetírásban is a gondolat: lett volna esély az események más alakulására is, a történelem döntések, választások s nem egysíkú determinizmusok láncolata csupán. A győztesek arroganciája", a győztes tendenciák egyetlen lehetőségként való beállítása, a történetírásnak csupán a győztesek magasztalójává, vagy legalábbis igazolójává való süllyedése méltán ingerli a jelennel és a múlttal egyaránt gondolkozva, kritikusan szembenéző kutatót. Dicshimnuszokból pedig bőven jutott Bismarcknak, az ígéretét oly hűen betartó, a német egység létrejöttét valóban vérrel és vassal siettető kancellárnak, akit a pénzért vagy meggyőződésből szolgáló német tollforgatók a kultúrhéroszok sorába emeltek. Mit szegez a bismarckiánus tézisekkel szembe a bécsi egyetemen oktató történész? A kor közép-európai történetének egy olyan felfogását, melyben a két fejlődési lehetőség, a német egység kisnémet és nagynémet programjai közötti viszonyban nem a leegyszerűsített győztes-legyőzött modell, hanem a két program bonyolult kölcsönhatása érvényesül. A többtényezős modellek iránti vonzalma viszi a szerzőt tovább, s lépteti ki a régi stílusú, klasszikus diplomáciatörténeti munkák korlátai közül: axiómaként szögezi le a külpolitika és a belső társadalmi fejlődés összefüggését. Mivel pedig a bismarckj politikából annak alapvető konzervatív vonásait emeli ki, logikus, hogy a porosz vezetésű kisnémet egységprogrammal szembeforduló nagynémet elképzelések, s az azok fő képviselőjeként bemutatott Beust osztrák-magyar kancellár mellé a liberalizmus - mégpedig a széles értelemben vett szabadelvűség — kategóriáját rendeli. így alakul ki a nagyvonalú történeti konstrukció eszmei váza: az eddig egyeduralkodónak, a fejlődési főirány hordozójaként beállítottt kisnémet egységprogram mellett létezett egy, a realizálhatóság esélyével rendelkező nagynémet elképzelés, melynek gyakorlatba ültetője az osztrák—magyar kancellár, Bismarck régi ellenlábasa, Beust lehetett volna. Ez a változat megvalósítása esetén a német föderalizmus elemeinek fenntartása miatt Európának több nyugalmat, a liberális politikai elképzelések megvalósítása pedig Németországnak kiegyensúlyozottabb, nyitottabb társadalmi fejlődést adhatott volna. Erre a vázra viszi fel azután Lutz az 1867-1872 között lezajlott európai és német változássorozat színes vásznát. Központi kérdés természetesen a német egység létrejöttének módja, s a körkép két főalakja a felvázolt két fejlődési lehetőség megtestesítőjeként Beust és Bismarck. A munka a luxemburgi válsággal kezdi az osztrák—magyar külpolitika tárgyalását, s az 1872 februári titkos konferencia-sorozattal zátja. Ezáltal átlépi az eddigi tárgyalások során megszokott