Századok – 1982
Történeti irodalom - Németország és Olaszország Napóleon korában (Ism.: Benda Kálmán) 588/III
588 TÖRTÉNETI IRODALOM DEUTSCHLAND UND ITALIEN IM ZEITALTER NAPOLEONS Deutsch-italienisches Historikertreffen in Mainz, 29. Mai-1. Juni 1975. Herausgegeben von Armgard von Reden-Dohna. Wiesbaden, Franz Steiner Verlag GmbH. 1979. 189 1. (Veröffentlichungen des Institutes für Europäische Geschichte Mainz. Abteilung Universalgeschichte. Herausgegeben von Karl Freiherr von Aretin. Beiheft 5.) NÉMETORSZÁG ÉS OLASZORSZÁG NAPOLEON KORÁBAN A német és az olasz fejlődés, sok eltérés mellett, néhány egyező vonást is felmutat, így azt, hogy a 18. század végén mindkettő kisebb-nagyobb államok laza egységéből állt. A felvilágosult abszolutizmus reformtörekvései ugyan mindkét nyelvterület egyes részein megjelennek (Ausztria, Poroszország, Toszkána, Milánó), mégis mindkét terület egésze megmarad a feudális rendi viszonyok között. A változás egyidőben éri őket, előbb a francia forradalom eszméinek, majd Napóleon csapatainak a megjelenésével Napóleon győztes hadjáratai nyomán gyökeres változásokat hajt végre. Egyrészt új politikai határokat von Németországban csakúgy, mint Olaszországban, másrészt belenyúl a hagyományos társadalmi szerkezetbe, megszüntet egy sor régi intézményt, és behozza a polgári forradalom vívmányait. Ezzel az 1812-ig számítható francia uralom elindítójává válik egy új politikai és társadalmi tagozódásnak, másrészt pedig felébreszti az olasz és a német nacionalizmust, az egy nyelven beszélők együvétartozási érzését. Mit változtatott meg, mi újat hozott és milyen sikerrel a napóleoni megszállás német és olasz földön? - ennek a kérdésnek a megvizsgálására és összehasonlító elemzésére a mainzi Európa-történeti Intézet 1979 tavaszán négynapos nemzetközi konferenciát rendezett. A konferencián azonos kérdésekre párhuzamosan adták meg német és olasz történészek a választ, mindenki a saját országa történetéről A most ismertetésre kerülő kötet a konferencia főreferátumainak tanulmánnyá bővített változatait közli. Sajnálatos, hogy a bevezető előadásnak, amely a francia forradalommal rokonszenvező német mozgalmakat, jakobinus törekvéseket tekinti át (szerzője Walter Grab), nincs olasz megfelelője. Igaz, az ezirányú kutatások az olasz történetírásban még éppen csak hogy megkezdődtek, eredményekről nehéz volna számot adni; a kép azonban enélkül nem teljes, és a reformok szempontjából sem mellékes, hányan és kik rokonszenveztek vele. Az első két párhuzamos tanulmány (Elisabeth Fehrenbach, illetve Carlo Ghisalberti munkája) azt vizsgálja, hogy milyen változásokat hozott a német és az olasz jogrendszerben és közigazgatásban a napóleoni uralom. Az egyes részletekben persze számos eltérés található, de közös, hogy a korábban territóriumonkint változó feudális jogrendet, államonkint eltérő közigazgatást nagyjából egységes polgári rendszer váltotta fel a bíráskodásban és az államigazgatásban egyaránt. Ezzel elhárult a nemzeti egységesülés útjából az egyik legnagyobb akadály, és megkezdődött az egység irányába mutató folyamat. Ezt még segítette, hogy Napóleon sorra megszüntette a régi kis államocskákat, és helyükbe nagyobb egységeket hozott létre Németországban csakúgy, mint Itáliában (Eberhard Weis, illetve Giuseppe Galasso tanulmánya). Németországban az eredmény látványosabb volt (a többé-kevésbé önálló egységek száma 900-ról 40-re csökkent) mégis a múlt visszahúzó ereje, a történelem folyamán kifejlődött különbségeknek az egységesüléssel való szembenállása erősebb volt, mint Itáliában; ez a magyarázata, hogy míg Olaszországban csak idő kérdése volt, hogy az egységes állam mikor jön létre, a német birodalom végül is csak szövetségi alapon teremtődött meg. Külön tanulmányok vizsgálják a franciák által végrehajtott szekularizáció mértékét és hatását (Rudolf Lili, illetve Francesco Margiotto Broglio). A szekularizáció Olaszországban a Tridentinum óta érintetlenül fennálló egyházi viszonyok eltörlésével teljesen új helyzetet teremtett, egyébként a papi hatalom megszüntetése olasz és német földön egyaránt megkönnyítette a napóleoni hatalom kiépülését. Az egyházi hatás lecsökkentése azonban egyik területen sem veszélyeztette a vallásosságot. Komoly zavarokat okozott viszont mindenütt, hogy egy sor korábban egyházi feladatot (iskolázás, betegápolás, öreg- és szegényellátás) az állam átvett, de ellátni nem tudott. Ami az egyházi birtokok államosításának, majd kiárusításának kérdését, úgy is mondhatnánk a szekularizáció gazdasági és társadalmi hatását illeti (Christof Dipper, illetve Pasquale Villani tanulmánya), ennek mindkét országban a volt papi földeket felvásárló gazdag polgárság újabb megerősödése volt a következménye.
