Századok – 1982

Történeti irodalom - Behschnitt; Wolf Dietrich: Nationalismus bei Serben und Kroaten 1830–1919. Analyse und Typologie der nationalen Ideologie (Ism.: Niederhauser Emil) 585/III

.536 TÖRTÉNETI IRODALOM horvátoknál az illírek, Josip Juraj Strossmayer és Franjo Racki, Ante Starcevic, a horvát szociáldemokrata párt és a Nacionalisticka omladina nevű, 191214 közt működő szervezet nézeteit vizsgálja meg. A típusokba való besorolás persze óhatatlanul nem lehet egyértelmű, hiszen az egyes szereplők nézetei maguk is változnak, de ahol eléggé körülhatárolt eszmerendszert boncol, mint Gara&nin és Karadíic esetében, ott is több interpretációs lehetőség adódik és ennek megfelelően változó besorolás. A végső következtetéseket a zárófejezet foglalja össze, s ebben voltaképpen úgy látja, hogy a szerbeknél inkább az államjogot és a történeti jogot elutasító, azon túllépő, a természetjogra és a nemzeti önrendelkezési jogra hivatkozó, de végül is nagyszerb vagy éppenséggel pánszerb elképzelés az uralkodó, míg a horvátoknál nagyobb szerepet játszik a történeti jog, és inkább a jugoszlávizmus valamilyen variánsa az általános, bár a pánhorvát elképzelés sem ismeretlen (Starcevic). Az ideológia és a valóság szembesítését tudatosan nem valósítja meg, éppen a gazdasági és társadalmi háttér bizonytalan volta miatt, de nem hagy kétséget afelől, hogy a nacionalizmus ideológiája alapvetően a burzsoázia érdekeit szolgálta, s mindkét nemzetnél a nagy többséget kitévő parasztságot jóformán érintetlenül hagyta. A gazdasági tényező mellett a vallás szerepét sem vizsgálja behatóan, azzal a megindokolással, hogy a szekularizált társadalomban ennek már nem volt jelentős hatása, a szerb és horvát nemzeti elkülönülésben szerepe persze alapvető, csakhogy éppen ezért a nacionalizmus ideológusai igyekeztek háttérbe szorítani, hiszen akár jugoszláv, akár pánszerb vagy pánhorvát elképzeléseik nagy akadálya lett volna. Ez a nagyon rövid tartalmi ismertetés természetesen távolról sem tudott minden kérdésre kitérni, és így csak nagyon vázlatos képet adhat a munkáról. Tegyük hozzá mindjárt, hogy igen érdemes munkáról, amely roppant gazdag anyagot gyűjtött össze. A jegyzetapparátus, amely sokszor egy-egy kérdés historiográfiai áttekintését is adja, majdnem a könyv felét teszi ki. A szerző elsősorban a szerb és a horvát szakirodalmat használta fel, meg a korabeli politikai irodalmat, de a nacionalizmus nemzetközi szakirodalmát is bőven kiaknázta, s például a régebbi és újabb magyar szakirodalmat is (Miskolczy Gyulát és Katus Lászlót egyaránt). Immanens ideológia-kritikát ad, ezt nagyrészt meg is valósítja, bár olykor kénytelen a politikai eseménytörténetre is kitérni (vagy enged a csábításnak, hogy erről is szóljon, pl. a szarajevói merénylet és a szerb kormány felelőssége kapcsán). Érdemben azonban kétségtelenül az esettanulmányok ideológiai értelmezését adja, tehát nem a nacionalizmus történetének szintézisét, mint egy helyen maga megfogalmazza. Hiszen ő maga is utal arra, hogy Josip Frank elképzeléseit nem tárgyalja. De felvethető volna a horvátoknál az ún. „magyarónok", a szerbeknél az „alkotmányvédők" (ustavobranjitelji) nézeteinek az elemzése, vagy a korai szerb szocialistáké Markovié után (a szerb szociáldemokráciáról a horvát kapcsán röviden szól). A további lehetőségeket nyilván maga a szerző legalább ilyen jól tudja, tehát fölösleges neki tanácsokat adni vagy újabb témákat felsorakoztatni. A szerző a nacionalizmus tipológiáját nyújtja, a nacionalizmus konkrét szerb és horvát megnyilvánulásait elemzi. De ha pusztán csak abból indulunk ki, amit ez a nagyon vázlatos ismertetés adott információként, tüstént szembeötlő, hogy a nacionalizmus fogalmát a szerző más, szélesebb, vagy ha úgy tetszik, szűkebb értelemben alkalmazza, mint ahogy nálunk szokásos, mert a nemzeti öntudat, nemzeti ideológia, nemzeti célok egészét vonja be a fogalomba, tehát a mi hazai felfogásunk szerint pozitív mozzanatokat, vegyesen a szerintünk negatívokkal együtt A fogalom használata persze a szerző szuverén joga, ha pontosan kifejti, mit ért rajta, és ez Behschnitt esetében meg is történik. Nem is kritikai megjegyzésnek szánjuk ezt, csak egyszerűen ténymegállapításnak. Hozzátehetjük, a szerző nagy korszakot fog át, ennek kezdetén a nemzeti mozzanatban a pozitív oldal az erősebb, vége felé a negatív nyomul az előtérbe. A szocialista elképzeléseknél a szerző pontosan utal arra, hogy esetünkben funkcionális nacionalizmusról beszélhetünk, a nemzeti kérdés' megoldását a szocialista céloknak rendelték alá, s úgy látták, a szocializmus megvalósulása automatikusan megoldja a nemzetinemzetiségi kérdést is, a horvátok ezt elsősorban a Monarchia föderatív átalakulása útján látták elérhetőnek, a szerbek inkább egy balkáni föderáció révén, s ennek forradalmi jellegét sem tévesztették szem elől. A szerb forradalmi vagy radikális irányzat először a gyengébb ottomán állam ellen irányult, bár a Monarchiát is célba vette, de ez csak Bosznia-Hercegovina annexiója után vált az előbbivel egyenrangú céllá. A szerző csupán a szerb és a horvát nacionalizmust vizsgálja, így a szlovének vagy a bolgárok szerepe érdektelen. A szlovéneknél olykor kitér az elképzelésekre (pl. Etbin Kristan kapcsán), a bolgárokra végképp nem, hiszen nem tartozik témájához. Ez az elhatározás elvi és gyakorlati szem-