Századok – 1982

Tanulmányok - Hanák Péter: A tőkés vállalkozótól a hivatásos menedzserig 577/III

582 HANÂK PÉTER A tőkés vállalat igazgatási apparátusa legalábbis két nagy részlegből áll: a kereskedelmi-üzleti és a műszaki-üzemi részlegből. A kettő gyakran helyileg is elkülönül egymástól. Más társadalmi csoportok, más alkatok és jellemek, más gondolkodásmód jutnak szerephez az egyikben és a másikban. A kereskedelmi-üzleti részleg, a .központ" többnyire a cityben helyezkedik el, a vállalat székházában. Vezető tisztviselői világjártak, több nyelven beszélnek és haszonelvűek. Vezérlő csillaguk az üzleti konjunktúra várható alakulása. Külön klubjuk, sporttelepük, társas életük van, ritkán látogatnak el az üzembe. Velük szemben az üzemiek, „a telepiek", rendszerint a város peremén, vagy a valahol vidéken levő gyárban dolgoznak és annak közelében laknak. Képzettségük egyoldalúbb, mint a központiaké, életüket és tevékenységüket a termelés ritmusa és racionalitása szabályozza. Az üzemiekben bujkál a rutinra, a bürokratizmusra való hajlam, de innovációs készség is elevenen él bennük. Talán megkockáztatható az a feltevés, hogy az üzemiek inkább a termelő apparátus működtetésének elveiben s a piaci igényekhez való alkalmazkodásban konzervatívak, míg a műszaki fejlesztésben készek a folyamatos újításra. Ezzel szemben az üzletiek rugalmasabban követik a piaci változásokat, a divatot, kezdeményezők a profilváltásban, de gyakran konzervatívak a termelő apparátus folyamatos felújításában. A két társadalmilag és funkcionálisan különböző csoportot a közös adminisztráció, mindenekelőtt a vállalat tényleges főnöke kapcsolja össze. Akár családtag, akár kinevezett menedzser, az ideális igazgató jó üzletember, jó szervező és ért a szakmához is, s fejében állandóan hozzáidomítja az üzemi lehetőségeket a piaci igényekhez, és a piaci lehetőségek megragadását a műszaki adottságokhoz. Ilyen szerencsés esetben nincs érdemleges különbség a vállalattal azonosuló menedzser vezető és a rátermett családi tulajdonos között. A hatékonyság kulcskérdése tehát nem annyira a tulajdonosi és a rendelkezési forma, hanem a vállalat két alapfunkciója közti összhang, más szóval a két funkciót ellátó csoportok kiegyensúlyozott együttműködése. * Ezen a ponton egy élénken vitatott kérdéshez érkeztünk, amelyet a szakirodalom — a mostani üzemtörténeti szekcióban is - „Buddenbrook-effektusnak" nevez. (Ámbár, ha már tudományosan jól csengő szakkifejezést keresünk, jobban illenék rá a „Buddenbrook-szindróma".) T. C. Barker és M. Lévy-Leboyer kiválóan exponálta referátumában ezt az érdekes témát. Az általuk leírt „effektus" szociálpszichológiai szempontból valóban egyetemes érvényű, hiszen könnyű belátni, hogy a „harmadik generáció" más anyagi körülmények között, előkelő társadalmi rangban, más családi légkörben és környezetben nő fel, mint az ősei, tehát más értékrendet alakíthat ki magának. E generáció tagjainál az üzleti érdektelenség és alkalmatlanság a családi vállalat hanyatlására vezethet. Ezt az effektust mégsem tekinteném többnek általános keretek közt mozgó tendenciánál. Hanyatlás ugyanis már a második nemzedéknél is bekövetkezhet, olykor meg a negyedik nemzedékben tűnik fel egy-egy nagy alkotó tehetség, mint a Goldberger-család, vagy a Hatvany-Deutsch-család esetében. Történetileg pontosabb volna, ha a „Buddenbrook-effektust" a kapitalizmus meghatározott szakaszához kötnénk. A megalapozó és a felvirágoztató nemzedék tevékeny-