Századok – 1982

Tanulmányok - Niederhauser Emil: Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában 562/III

570 NIEDERHAUSER EMIL kérdések. Ha a tervezgetéseket számba vesszük, akkor úgy tűnik, a legkevesebben szóltak az első megoldás, a teljes földesúri tulajdon mellett. Nem mintha ennek olyan kevés híve lett volna, a hatalmas latifundiumok urai meg a kisbirtokos nemesek általában ezt óhajtották, csakhogy közülük elég kevesen szólaltak meg. Voltaképpen jóval több szószólója volt a második, a teljes paraszti földtulajdonnak. Utópikus szocialisták, forradalmi demokraták, paraszti származású értelmiségiek a nemzeti mozgalom soraiban eléggé gyakran és szenvedélyesen emeltek szót a megoldás mellett. A legtöbb terv, elképzelés, óhaj azonban a harmadik megoldást pártolta, a megosztást, akár humanitárius megfontolásokból, akár fiskális szempontokból, akár a nemzeti mozgalom érdekében. A legszélesebb skála is itt alakult ki: a föld hányadrésze jusson a parasztoknak, mennyi a földesuraknak, milyen alapon számítsák ki a kárpótlást, hogyan biztosítsák. Ahol a nemzeti mozzanat szerepet játszott, ott nem lehetett ezt közvetlenül a parasztoktól megkívánni. De józan közgazdasági megfontolások is arra vezettek, hogy ezt a parasztok egymagukban és egyszerre nem tudják kifizetni. Éppen ezek a fontolgatások voltak a legreálisabbak, ezek vették leginkább figyelembe a valóságos helyzetet, gazdasági és nemzeti szempontból egyaránt. Ezzel szemben az oszmán birodalom területén más helyzetet találunk. Egyrészt néhány esetben nem is volt idő az előzetes tervezgetésekre. Másrészt, ahol volt is, ott is arra való tekintettel, hogy a feudális uralkodó osztály, vagy az állam csakis ellenségként tekinthető, nincs hazai feudális osztály, amelyet a nemzeti szabadságharcnak meg kell nyerni, a tervezetek egyértelműen a második megoldás, a teljes paraszti földtulajdon mellé sorakoztak. A földesúri kárpótlás kérdése ugyancsak nem okozott problémát, hiszen miért kellene az ellenséget kárpótolni. Ezért általános deklarációkon az elképzelések nem is mentek túl. Persze, oszmán területen, ahol nemzeti szempontból az egyetlen elképzelhető megoldás a teljes nemzeti függetlenség volt, ezek az általános deklarációk is megfeleltek a reális helyzetnek. Ha a nemzeti függetlenség meglesz, valóban nincs már helye kárpótlásnak vagy egyéb teendőknek a paraszti földtulajdon kapcsán. Más kérdés, hogy a függetlenség megszerzése végül is szakaszokban történt meg, és akkor valamilyen formában mégis sort kellett keríteni a kárpótlásra. Nem lehet feladatunk természetesen az egyes államokban végrehajtott reformok megismertetése. Pusztán rövid felsorolásról lehet szó. A két Mecklenburgi Nagyhercegségben nem is beszélhetünk jobbágyfelszabadításról, mert itt a paraszti föld elvétele és a majorsághoz csatolása már korábban végbement, mielőtt a kérdés egyáltalán felvetődött volna. Gyakorlati minta volt viszont a kérdés első megoldásához. Mintául is vette az orosz kormányzat a balti kormányzóságokban, ahol 1816-1819 során kimondotta a jobbágyok személy szerinti felszabadítását, ugyanakkor a földet egészében a földesurak tulajdonává nyilvánította. Majd a század derekán, újabb parasztmozgalmak hatására lesz kénytelen ezt úgy módosítani, hogy a földterület egy részét mindig parasztoknak kell bérbe adnia, amivel végül is a megosztásos megoldáshoz közeledett. A fontos porosz minta az 1807-es Stein-féle reformmal kezdődött, amely kimondta a személyes felszabadítást, és lehetővé tette a szolgáltatások megváltását a föld egy részének a földesúr számára való átadása útján. Különböző, a parasztok számára hol kedvező, hol hátrányos módosítások után az 1848-as forradalom vetette fel újra a kérdést, az 1850. évi törvény már elutasította a föld útján történő kárpótlást, és azt a szolgáltatások 6%-os tőkésítése mellett a földbirtokosoknak idővel kisorsolandó, kamatozó állami