Századok – 1982

Tanulmányok - Niederhauser Emil: Jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában 562/III

JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS KELET-EURÓPÁBAN 569 legkevesebben maradtak meg. Mert hiszen, ha a paraszt dolgozza meg a földet, s ezért az őt illeti meg, akkor ez az egész földre is érvényes. Vagyis az egész földet, a majorságit is, az erdőket és a legelőket is a parasztok tulajdonába kell adni. Az már nagyon is mellékes kérdésnek tűnt ezek után, vajon az egykori földesuraknak, akik minden földjüket, létfeltételüket ezzel elvesztik, jár-e valami kárpótlás vagy nem. Aki eljutott odáig, hogy minden földet a parasztok tulajdonába kell adni, s természetesen minden eddigi szolgáltatást is megszüntetni, az többnyire a földesúri kárpótlást is fölöslegesnek találta. Az előző megoldás — minden föld a földesúré — a földesurak számára természetesen nagyon is megfelelőnek tűnt. De ahol először láttak hozzá a jobbágyfelszabadításhoz már a polgári átalakulás perspektívájában, Poroszországban, a kormányzat mégsem ezt a legjobbnak látszó felfogást tette a magáévá, hanem — megint durva általánosítással - a föld megosztását az egykori földesurak és az egykori jobbágyok között. Nem a más esetben majd nagyon is érvényesülő nemzeti szempont játszott itt szerepet, hogy a parasztokat meg kell nyerni a nemzeti szabadságharcnak, bár a Napóleontól elszenvedett nagy vereség után indult meg a reform. A megosztásban azonban szerepet játszott az a megfontolás, hogy a parasztok teljes megfosztása a földtől egy csapásra nyugtalan és bizonytalan társadalmi elemet hoz létre, amelynek létfenntartásáról nehéz lesz gondoskodni, az ipari foglalkoztatás lehetőségeinek híján, az állami adóztatás is megnehezül. Ugyanakkor a szabad földtulajdonnal rendelkező szabad parasztság adóalanynak is megfelelő, s az állami rend szilárd alapját is jelentheti a gyanús forradalmi elképzelésekkel szemben. Ezért tehát a paraszti földet, vagy legalábbis annak nagyobb részét át kell engedni az egykori jobbágyoknak. A földesurak földjének jelentős része megmarad, most már minden kötelezettségtől mentes polgári tulajdonként, s ezért a feudális uralkodó osztály is hajlandó lesz elfogadni a reformot. Ezzel az ignorált angol és a többnyire elutasított francia minta mellé odakerült még egy harmadik: a föld megosztása parasztok és földesurak között. 1807 után ez a minta vált a legismertebbé, és a legtöbb helyen a tervezgetésekben ez került a központba. A második jobbágyság területén, és Poroszország mellett ez a Habsburg-birodalmat jelentette, meg az egykori lengyel területeket, ennek a megosztásnak meg is voltak az előzményei a rusticalis és a dominicalis föld kettősségében, még jogi alapokra is lehetett hivatkozni. A nemzeti mozgalmak vezetői számára is ragyogó megoldás volt, ahol paraszti tömegekre volt szüksége a nemzeti mozgalomnak, de nemesek játszottak benne vezető szerepet. Oroszországban a poroszországihoz hasonló megfontolásokból álltak mellé sokan, még a hatalom csúcsán lévők közül is néhányan. Hiszen ez a megoldás azzal biztatott, hogy mindkét fél számára elfogadható, legalábbis egy ideig, a reform megvalósításának az idejére. A távolabbi fejleményeket általában nem mérlegelték. Hiszen végül is, a porosz minta szintén csak megvalósulóban volt, végérvényes ítéletet bajos lett volna róla hozni. A megosztás gondolatának természetes velejárója volt, hogy a volt földesurakat kárpótolni kell, akár a parasztoknak átadott földért, mint Oroszországban, akár a megszüntetett szolgáltatásokért, mint sokfelé egyebütt. Valójában a kárpótlást mindkettőért szánták, a föld vagy a szolgáltatás alapulvétele inkább csak a kárpótlás mértékét szabta meg. Hangsúlyozzuk, az előző tervezgetések során — az oszmán terület kivételével — mindhárom megoldás szóba került, és különösen sok fáradságot szántak annak megoldására, honnan kerüljön elő a földesurak kárpótlása. Ezek azonban megint részlet-10 Századok 1982/3