Századok – 1982
Folyóiratszemle - Purdy; David: A brit kapitalizmus a II. világháború után 417/II
418 FOLYÓIRATSZEMLE 418 többgenerációsán örökletes, mint más nyugat-európai országoké, másfeló'l azt, hogy az angol szakszervezeti mozgalomra nem voltak jellemzőek a szakadások, a párhuzamos szakszervezetek tevékenysége. Végül nem utolsósorban nagy szerepet játszik a munkások nagyfokú szervezettsége. Angliában ugyanis 1945 után a szakszervezetek tömöríteni tudták az összes dolgozók 45 %-át, s később az 1960-as években még egy újabb csatlakozási hullám nyomán az arány 48 %-ra emelkedett. (Itt Purdy aláhúzza, hogy e szervezettségi arány Franciaországban csak 20, Olaszországban 35, Nyugat-Németországban 38, és az Egyesült Államokban 22 %.) Bár Belgiumban és Svédországban a szervezettség ennél is nagyobb, 71, ill. 60 %-os, de Svédországban pl. a szakszervezetek túlságosan hozzászoktak a szociáldemokrata kormányzáshoz, a dolgok kormány, ill. parlamenti szinten oldódnak meg, s így a szakszervezetek elvesztették harckészségüket. De újfajta bajokat jelenthet például a „Mitbestimmungsrecht", és az üzemi bizalmiak, tanácsok rendszere is. Nyugat-Németországban ezek a szervek helyi képviselethez jutottak, de sokszor nagyon hajlékonyan simultak az igazgatóságokhoz, míg a szakszervezetek régebbi szervezeti hagyományaik folytán helyi-üzemi szinten voltak gyengébbek. így - mint Purdy megállapítja - Angliával szemben, ahol a szakszervezetek egyik legfőbb ereje éppen az, hogy helyi-üzemi szinten erősek, s hogy itt a shop-steward rendszernek kiegészítő szerepe van, s nem párhuzamos alternatívát kínál a szakszervezeteknek, német talajon a központi szakszervezeteknek éppen újabban kellett újra üzemi szervezeteik megerősítésére törekedniük, hogy a munkások érdekeit jobban védelmezhessék. Lényeges komponens ebben az összképben a foglalkoztatottság. Angliában a foglalkoztatottság mindvégig magasabb arányú volt, mint a többi nyugat-európai országban, s ebben egyaránt szerepe volt az ország politikai fejlődésének, erőviszonyainak, a szakszervezetek erejének (helyi és országos szinten), - s emellett a keynesi gazdaságpolitikai koncepciónak, amely a teljes foglalkoztatottságot fontosnak ítéli a gazdasági egyensúly biztosításához. Ezt a koncepciót az 1973-74-es recesszióig az uralkodó osztályok köreiben is elfogadták, s a szerző ezzel magyarázza, hogy Angliában a recesszió valamivel később kezdődött, mint a többi nyugat-európai országban. Purdy hangsúlyozza a gazdasági, politikai és történeti komponensek összeszövődésének jelentőségét, s ezt is konkrétan elemzi. így aláhúzza, hogy még az 1945—51-es első, munkáspárti korszakban milyen fontos volt az a döntés, hogy Nagy-Britannia csatlakozott az Észak-Atlanti Paktumhoz. Ezt részben a közvetlen gazdasági kényszerhelyzet magyarázza, az amerikai kölcsön megszerzése. Purdy szerint azonban ez csak a járulékos és nem a fő ok volt. Lényegesebb volt, hogy ekkor még arra számítottak, hogy Nagy-Britannia így fenntarthatja a világbirodalmat. Ezeket az Uluziókat azután az 1950-es, de még inkább az 1960-as évek számolták fel, amikor is a gazdasági versenyben Japán és Nyugat-Németország egyaránt elhagyta Nagy-Britanniát. Mindebben azonban része volt annak is, hogy az egész korszakban Angüa jóval nagyobb gazdasági-katonai kiadásokat vállalt magára, mint az utóbbiak. Ugyancsak lényeges a korszak pénzügyi és kereskedelmi politikája. A nagytőke befektetései túlnyomórészt a hajdani birodalmi területek felé irányultak, később azonban megváltozott irányuk: Európa és az Egyesült Államok felé. Mindemellett a szerző óv a leegyszerűsítésektől, s megjegyzi, hogy az angol gazdasági fejlődés ily módon (vagyis a tőke kiáramlása következtében) elszenvedett kárát olykor túlbecsülték. Jelentősebb tényezőnek jelöli meg, hogy a múltnak egyszerre sokféle erővonala érte az 1945 utáni fejlődést, a birodalmi gazdasági és politikai örökség csakúgy, mint az a hibás számvetés, amikor a potenciális versenytársak kiesése keltett illúziókat. De Purdy hangsúlyozza, hogy a Labour Party hatalomra kerülése sem hatott igazán serkentőleg, megújítólag az angol gazdaságra. Az angol nagytőke a Munkáspárt hatalomra kerülése miatt sem vállalkozott nagyobb rekonstrukciókra, a Munkáspárt viszont a tervgazdaság meghirdetésekor nem ment messzebb, mint átvett a háborúból „ad hoc ellenőrző" funkciókat, de Purdy szerint még az államosított szektort sem használta fel arra, hogy további gazdasági és szociális változásokat készítsen elő. Majd pedig az 1948-ban kiadott White Paper eleve elutasította a tervgazdálkodás kiszélesítését, kijelentve, hogy az antidemokratikus. A Munkáspárt 1950-51 évi bukása után az új „konzervatív korszakban" az állami gazdasági beavatkozást még tovább szűkítették; elsősorban a pénzügyi politikára, ellenőrzésre. Az 1950-es évek második felében azonban már a konzervatívoknak is új módszereket kellett bevezetniök. Ha kezdetben az ellenőrzés felszámolása, később, az 1950-es évek második felében az „óvatosság" intelme vált a fő jellemzővé. Végeredményben Purdy szerint ezekben az években a kormány gazdaságpolitikája akként ingadozott, ahogyan a következő három tényező azt változó erővel befolyásolta: a foglalkoztatottság, az államkincstár pillanatnyi helyzete és a következő választás.
