Századok – 1982
Folyóiratszemle - Orlova; M. I.: -Az 1918 novemberi német forradalom marxista historiográfiája 415/II
416 FOLYÓIRATSZEMLE 416 mintegy alábecsülve az 1918 novembere és 1919 februárja közötti idó'szakot, az ötéves politikai harc nyitányát látták csupán a forradalomban. Jellegéről már ezekben az években megfogalmazódtak azok az értékelések, amelyek majd végigkísérik a kérdés történeti irodalmát. Burzsoá, polgári demokratikus vagy proletár forradalom volt-e? A szerző Lenin, K. Liebknecht és Rosa Luxemburg megállapításaira hivatkozik, akik 1917 februárjával, a cárizmust megdöntő orosz forradalommal rokonították a német novembert. Ugyanakkor rámutattak sajátosságaira, elsősorban a tanácsokban rejlő lehetőségekre, amelyek az opportunista jobboldali vezetés miatt nem realizálódhattak. Ebben a szakaszban még csak Lenin mutatott rá a kommunista párt hiányára, valamint a hatalom kérdésének lebecsülésére. 1920-1921 folyamán a német kommunisták magukévá tették a lenini értékelést. A Komintern II. kongresszusa a burzsoá-demokratikus jelleg mellett foglalt állást, de voltak, akik hajlottak arra, hogy szocialista forradalomnak tekintsék 1918 novemberét. Értelemszerűen előfordult a másik véglet is. P. Levi burzsoá forradalomról beszélt, s a résztvevők összetételére, a deklarált célokra hivatkozott. A németországi tömegek öntudatlan, spontán reagálásának minősítette a forradalmat, amelyet a háborús kimerülés, a vereség váltott ki. Megítélése szerint a polgári forradalom befejezése volt napirenden Németországban, s ez a munkásosztály és a polgári erők együttműködését tette szükségessé. Az 1924 utáni évtizedben már történeti értékű forrásbázisra, képzett, marxista eszmeiségű szovjet és német szakemberekre támaszkodhatott a kutatás. Az 1930-as évek elején közzétették a német tanácsok kongresszusainak anyagát. Bár a politikai népszerűsítés jegyében, de a 10. évforduló alkalmából több cikk, sőt összefoglalási kísérlet is napvilágot látott. Nagy részükre a memoár jelleg, a helytörténeti meghatározottság nyomta rá bélyegét. A szerző élményei vagy a lokális érvényű források gyakran merész általánosítások alapját képezték. A német párt baloldali elhajlói - P. Levi nyomdokain - a forradalom polgári jellegét hangoztatták. A Komintern munkatársai - G. Zinovjev, P. Fröhlich, A. Thalheimer és mások — lebecsülve a szubjektív faktor jelentőségét, egyoldalúan Németország gazdasági, társadalmi fejlettségét vették figyelembe, és proletárforradalomról beszéltek. Figyelmen kívül hagyták, hogy polgári demokratikus feladatokat oldott meg, hogy nem érvényesült a kommunista párt vezető szerepe. Egyesek az utóbbit belátva, ösztönös proletárforradalomnak tekintették az 1918-19-es német forradalmat, míg vitapartnereik hajlamosak voltak túlbecsülni a német munkásosztály öntudatosságát. Orlova a dogmatikus leegyszerűsítés iskolapéldájaként említi F. G. Alenyin: A tanácsok a német forradalomban (Moszkva, 1934) c. monográfia-kísérletét. A mozgató erők és a célok tekintetében a forradalom proletár jellegét emelte ki, s hogy mégsem lett a tanácsoké a hatalom, azért egyoldalúan az opportunista szociáldemokratákat tette felelőssé. Az 1918-19-es németországi helyzetet fényképszerűén rokonította az oroszországi kettős hatalom időszakával. Szerzőnk a Komintern VII. kongresszusát a német forradalom marxista historiográfiáján belül is fordulópontnak tekinti. Mindenekelőtt azért, mert a német párt szakértői, az új taktikai irányvonalnak megfelelően, átértékelték a forradalom jellegét (az 1939-es berni konferencián). Másrészt mert a szovjet párttörténetírás első szintézisének készítése termékenyítően hatott a német forradalom kutatására, mind forrásfeltárás, mind tudományos elmélet és módszer szempontjából. A forradalom polgári demokratikus jellegét igyekeztek kimutatni, s ezt az értékelést a német párt vezetése (W. Ulbricht) is magáévá tette. Emellett azonban erősen tartotta magát a balos örökség, ami a dogmatizmus eluralkodásával felerősödött, és burzsoá forradalomnak minősítette, ill. elhallgatni igyekezett a német forradalmat. 1945 után — főként tankönyvek vitái során — a szakmai jellegű közelítés került előtérbe. Periodizációs kérdésekről polemizáltak a szerzők. 1919 januárja, vagy 1919 májusa, a Bajor Tanácsköztársaság bukása zárta le a német forradalmat. Megkülönböztetett figyelmet fordítottak a NOSzF hatásának vizsgálatára. Ellentétes értékelések láttak napvilágot a tanácsok szerepéről, Erfurt, Gotha és más helyi példák alapján W. Kleen a burzsoázisa eszközének minősítette a németországi tanácsokat. M. Einhorn viszont a burzsoázia megdöntésének munkás-paraszt forradalmi szerveit látta bennük. Utóbbi véleménye szerint kettős hatalom volt Németországban, s csak a szubjektív feltételek hiánya miatt nem fejlődött proletár szovjet hatalommá. A regionális források és kutatási eredmények abszolutizálása jellemezte W. Schuman munkáját, aki felső-sziléziai példák alapján a forradalom népi jellegét emelte ki. Az 1950-es évek közepén az NDK történészei a német forradalom proletár szocialista jellegét igyekeztek kimutatni. R. Bauer szerint a vezető erő társadalmi természetét kell alapul venni, s ez a proletár jelleg mellett szól. A hatalom kérdését, a győzelem vagy vereség kérdését ehhez képest
