Századok – 1982
Folyóiratszemle - Van Astyne; R. W.: A Panama-csatorna: a „birodalmi mámor” klasszikus esete 414/II
414 FOLYÓIRATSZEMLE 414 lehetősége, hanem kötelessége is civilizációját terjeszteni. Ez nyílt politikai és vallási expanzionizmushoz vezetett. William McKinley elnök is felhívta a figyelmet, hogy a szigetek lakosságát ugyanazon az úton kell a civilizáció ösvényeire terelni, mint az indiánokat. A szerző több év kongresszusi vitaanyagára támaszkodva bemutatja, hogy az indián politika prominens figurái egyben az expanziós politikát is vezették. Bepillanthatunk a boszorkánykonyhába, melynek kuktái oly lelkesen fújták a tűzet a „népek olvasztótégelye" alatt. A szenátusi viták a filippinó harc kirobbanásakor élesedtek csak ki igazán, mikor az ellenzék George Washingtonhoz hasonlította az ellenállás vezetőjét, Emilio Aguinaldót, míg az expanzionisták legfeljebb Tecumseh vagy Ülő Bika néven emlegették. A szerző rámutat az imperialista propaganda hatására. A hadsereg számára csak egy új indián háborúról volt szó. Nem véletlen, hogy az 1898-1902 közötti időszak Fülöp-szigetekre küldött harminc tábornokából huszonhat részt vett az indián háborúkban, és a további négyből is három Nyugatról származott. A katonai kormányzók mind közvetlen közelről tapasztalták ki az indián háborúk poklát, s a polgári kormányzók közül is csak W. H. Taft volt az egyetlen, aki nem rendelkezett ilyen tapasztalatokkal. Ahogy Albert Bushneil Hart világosan megfogalmazta, az USÁ-nak az országon belül, a rezervátumokban voltak gyarmatai, és éppen ezért a spanyol-amerikai háborúban annektált szigetek nem egy új politika kezdeteit jelentik, hanem a régi folytatását. Az expanziót ellenzők éppen ezért nem érhettek el sikereket, mert az „új és fenyegető" veszélyekről tartott beszédeik süket fülekre találtak. A szigetek annexiója nem egy új politika kezdete, hanem a régi 19. századi indián elnyomás folytatása. (The Journal of American History, LXVI. k. 4. sz. 1980 március, 810-831.) F. M. R. W. VAN ASTYNE: A PANAMA-CSATORNA: A „BIRODALMI MÁMOR" KLASSZIKUS ESETE A Panama-csatorna az Egyesült Államok és Latin-Amerika közti ellentétek szimbóluma. A csatornával kapcsolatos események mindig erős érzelmi reakciókat váltottak ki az USA lakosságából, ugyanakkor egyesítették a latin—amerikai országokat a jenki imperializmus ellen. A nemrégen életbe lépett új szerződések az 1903-as megállapodás és kiegészítései helyébe léptek. Az Egyesült Államok elismerte a Panamai Köztársaság szuverenitását a csatornaövezet felett. Az 1999-ig terjedő átmeneti időszakban közös bizottság igazgatja az övezetet, „együttes felelősséggel". A működtetéssel és az igazgatással kapcsolatos feladatokat fokozatosan panamaiak veszik át. Az USA az átmeneti időszak végéig megtartja katonai létesítményeit, és továbbra is tart az övezetében csapatokat, de ezért lényegesen többet fizet a korábbinál. Panama 2000 után is biztosítja a csatornaövezet semlegességét; ez lényegében egész Panama semlegességét jelenti. Már H. Jeffersonnál felbukkan az a gondolat, hogy az Észak- és Dél-Amerikát összekötő földszorost átvágó csatornát mindenképpen az Egyesült Államoknak kell ellenőriznie. Ezzel szemben a Nagy-Britanniával 1850-ben kötött Clayton-Bulwer megállapodás szerint egész Közép-Amerika semleges lesz, és a csatornát magánvállalkozók fogják építeni. Ferdinand de Lesseps, szuezi sikerén felbuzdulva, 1879-ben létrehozta a csatornaépítő társaságot, zömmel francia tőkével, mivel az amerikai tőkések tartózkodó magatartást tanúsítottak. A zsilipeket A. G. Eiffel tervezte. Kilenc év után a vállalkozás megbukott és csődbe jutott. Ugyanakkor az amerikai mérnökök 1904-ben megállapították, hogy a franciák a munka jó részét elvégezték. Az amerikai kormány természetesen nem nézte tétlenül az „idegen behatolást". Hayes elnök még 1879-ben kijelentette, hogy „az épülő óceánközi csatorna tulajdonképpen az USA partvonalának része lesz". Ez агта utal, hogy az elnök feltehetőleg nem ismerte a Kolumbiával 1846-ban kötött amerikai szerződést, amelyben az Egyesült Államok elismerte Kolumbia szuverenitását Panama felett, valamint a már említett 1850-es brit-amerikai szerződést. Az amerikaiak tulajdonképpen Nicaraguát tartották a legalkalmasabbnak a csatorna szempontjából, de egy amerikai magántársaság már 1856 óta üzemeltetett egy vasútvonalat a panamai szorosban.
