Századok – 1982
Folyóiratszemle - Williams; Walter L.: Az USA indián politikája és a Fülöp-szigetek annexiója 412/II
FOLYÓIRATSZEMLE 413 A Legfelsőbb Bíróság kijelentette, hogy indián állam vagy nemzet nem létezik, csak az USÁ-tól függő helyi közösségek. Azonkívül az 1866. évi 14. alkotmánymódosítás — amely a négerekről intézkedett - nem biztosít állampolgári jogokat az indiánok számára. Az ekkori értelmezés szerint az indián olyan nemzetiséghez tartozik, melynek állampolgári kötelezettségei vannak, állampolgári jogok nélkül. A spanyol-amerikai háborúban megszerzett szigetek lakosságának, mondja a szerző, pontosan ezeket a .jogokat" tartogatták. A helyi önkormányzatot ugyanazon elvek alapján törölték el Oklahomában, mint Hawaiban. Az USA nem követte el még egyszer a helyi önkormányzatok elismerésének hibáját. Henry L. Dawes volt szenátor már 1899-ben az indiánoknál jól bevált politika alkalmazását követelte minden idegen faj esetében, mely a háború során az USA fennhatósága alá került. Az Indiánok Barátainak Mohonk-tavi Konferenciája az indián politika irányításának legjelentékenyebb csoportja, fokozatosan elfordult az indiánok ügyétől és figyelmét „más függőségben levő fajok", azaz a szigetlakók felé irányította. A függőségben levő fajok számára az önkormányzat olyan jutalom, melyet csak hosszas és türelmes munkával érhetnek el, szögezte le már az 1901-es gyűlés, függetlenül attól, hogy korábban rendelkeztek-e vele. Bár nem minden politikus értett egyet az expanziós politikával, abban tökéletes volt az összhang, hogy az USA múltja, a nyugati terjeszkedés, az indiánok felszámolása egyenlő a fény győzelmével a sötétség felett. Az expanzió legismertebb alakja, aki egyben az indián kérdéssel is behatóan foglalkozott, Theodore Roosevelt volt. Érvelése szerint az indiánoknak nincs joguk a földhöz, s ezért nincs joguk szembeszállni az expanzióval sem, mivel a civilizációnak győzedelmeskednie kell a barbárság felett. Az indiánok is választhatnak az etnikai vagy a fizikai megsemmisülés között. A terjeszkedés az USA-n kívül tulajdonképpen Észak-Amerika meghódításának folytatása. Neves történészek (John Fiske, Frederick J. Turner) hívták fel a figyelmet az angolszász faj fő történelmi feladatára, az expanzióban megnyilvánuló civilizálásra, mely természetesen nem állhat meg azért, mert az óceánnál elérte a természetes határt. Az általuk megadott alaphangot a politikusok képességeik szerint variálták. Amerika nemzeti történelme nem egyéb - hangoztatták -, mint állandó expanzió, ezt folytatni szinte kötelesség. Az USA-nak alkotmányos joga van az indiánokat kormányozni, ebben még az antiimperialisták is egyetértettek. „Hát lehet-e - kiáltott fel Albert Beveridge - földrajzi értelmezése az alkotmánynak? " Ha rendelkezhetünk az ezer mérföldre élő indiánnal, rendelkezhetünk a filippinókkal is, hiszen az alkotmány szellemének mindegy, hogy szárazon vagy vízen teszi meg az ember az ezer mérföldet. Kimutatták az expanzionisták azt is, hogy a technikai haladás következtében a szigetek „közelebb" vannak, mint 1848-ban az akkor elfoglalt Kalifornia. „Bebizonyították" a Kongresszus jogát a szigetekre, melyek végül is territóriumok. Rámutattak a megvásárolt Alaszkára, ahol nemcsak területet vásároltak, hanem ott élő lakosságot is. Valahányszor az expanzió ellenzői kétségbe vonták az USA jogát a Fülöp-szigetek annektálására anélkül, hogy a lakosok állampolgári jogokat kapnának, az expanzionisták az indián párhuzammal vágtak vissza. Egyszerűen kétségbe vonták a „minden ember egyenlőnek teremtetett" elv érvényességét velük kapcsolatban. Orville Platt szenátor egyenesen azt mondta, hogy az antiimperialista érvelés értelmében már a Mayflowernek is vissza kellett volna fordulnia Amerika partjaitól. Ha kétségbe vonjuk a terjeszkedés jogát - mondta Henry Cabot Lodge -, akkor egész heroikus történelmünk bűntények sorozatává egyszerűsödik. Mivel az indiánokat illetőleg az expanziót ellenzők is egyetértettek, érvelésük elsősorban az analógia érvényességét tagadta. Ez viszont az indiánok történelmi szerepének csökkentésével járt. Nem lehet egy kalap alá vennünk - mondották - néhány ezer indiánt és a spanyol szigetek lakosságát, akik ráadásul nem is vadak, hanem civilizált keresztények. A kisebbségben lévő ellenzéknek csak egy töredéke próbált az analógiát elfogadva szembeszállni az expanzionistákkal. Hogyan civilizálhatnánk a filippinókat, ha az indiánokat évszázadok alatt sem sikerült? - tették fel a kényelmetlen kérdést. Csak kevesen jutottak el a végkövetkeztetésig olyan határozottan, mint Moorfíeld Storey: az indiánokkal szemben alkalmazott politika szégyenletes és nem használható külföldön. Azok, akik ilyen módon bírálták az imperialista álláspontot, csak további bizonyítékot teremtettek a párhuzam igazolásához. A 19. századi nyugati gondolkodásban különösen megerősödött a civilizáció és a barbárság küzdelméről alkotott nézet. Egyértelmű volt a következtetés: a felsőbbrendű embernek nemcsak
