Századok – 1982
Történeti irodalom - Lundestad Geir: The American Non-Policy towards Eastern Europe 1943–1947 (Ism.: Vida István) 398/II
399 TÖRTÉNETI IRODALOM nak, amelynek egy bizonyos földiészen (akár közvetlen szomszédságban, akár távolabb) lényegesebbek az érdekei, mint másoknak, annak nagyobb befolyása is kell, hogy legyen ott. Ezt az elvet összeegyeztethetőnek vélték az univerzalizmussal, az USA világuralmi törekvéseivel. A politikai vonzáskör koncepciója alapján az amerikai vezetők a szerző szerint készek voltak elvben egyetérteni azzal, hogy a Szovjetuniónak nagyobb befolyást kell engedni Kelet-Európában, mint amilyennel az Egyesült Államok rendelkezik ott. Úgy vélték, hogy a Szovjetuniónak nyugati határai mentén ugyanolyan jogos igénye van biztonságra, mint az Egyesült Államoknak Latin-Amerikában. Geir Lundestad könyvében azt igyekszik bebizonyítani, hogy az Egyesült Államok kelet-európai politikáját 1943 és 1947 között - az amerikai külpolitika belső ellentmondásaiból adódóan - sajátos kettősség jellemezte. Az amerikai kormányzat egyfelől elismerte, hogy Kelet-Európában elsó'dlegesebben a Szovjetunió érdekelt, s tudomásul vette, hogy a régió országait érintő döntésekben több szó illeti meg, mint az USÁ-t. Másfelől viszont - világuralmi terveinek megfelelően - arra törekedett, hogy megakadályozza a gyökeres társadalmi-politikai változásokat, és feltartóztassa a Szovjetunió keleteurópai befolyásának kiszélesítését. Ez a kettősség, bár mindvégig érezhető volt, az öt év alatt nem érvényesült egyforma mértékben. Az 1943-tól 1945 márciusáig terjedő időszakban az amerikai kormány a kelet-európai kérdésekben (pl. Lengyelország és Jugoszlávia esetében) átengedte a kezdeményezést a szovjet és az angol diplomáciának; nem pártolta az angolok által dédelgetett föderációs terveket; nem kötött Benesékkel polgári (államközi) egyezményt. Az amerikai elnök hallgatólagosan tudomásul vette Churchill és Sztálin, ill. Eden és Molotov 1944. októberi megállapodását a Balkánra vonatkozóan. Washington Románia esetében fenntartás nélkül, Bulgária és Magyarország esetében - a Szövetséges Ellenőrző Bizottság státusát kivéve — kisebb módosításokkal elfogadta a fegyverszüneti egyezmények tervezetét. Jaltában a keleti lengyel határ és az ideiglenes kormány átszervezése kérdésében Roosevelt támogatta a szovjet álláspontot. Mindez azzal függött össze, hogy még tartott a háború, az USÁ-nak szüksége volt a Szovjetunió együttműködésére. 1945 márciusa és októbere között az USA kelet-európai politikája megváltozott. Ezt mutatta az amerikai hangvétel megváltozása a lengyel nemzeti egységkormány létrehozását célzó tárgyalásokon, Románia és Bulgária diplomáciai elismerésének megtagadása, és a bulgáriai parlamenti választások elhalasztásának követelése, valamint a közvetlen beavatkozás a román belügyekbe, amely 1945 augusztusában az ún. „királyi sztrájk"-hoz - a Groza-kormány rendeletei megerősítésének megtagadásához — s azt követően súlyos belpolitikai válság kirobbantásához vezetett. A keményebb amerikai politika azonban nem hozta meg a várt eredményeket, a Szovjetunió nem tett engedményeket, sőt védelmére kelt a fiatal népi demokratikus államoknak. 1945 októberétől 1947 tavaszáig az amerikai külpolitikát ismét az jellemezte, hogy a kormány rugalmasabb álláspontra helyezkedett kelet-európai kérdésekben. 1945. decemberben Byrnes külügyminiszter a Külügyminiszterek Tanácsa moszkvai értekezletén elfogadta a román és bulgár kormány átalakítására kidolgozott kompromisszumot, s 1946 februárjában elismerte diplomáciailag a két ellenzéki politikussal kiegészített Groza-kormányt. (Bulgáriában - az ellenzék ellenállása miatt a moszkvai egyezmény végrehajtására nem került sor). A Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával (valamint Finnországgal) kötött békeszerződések esetében az amerikai diplomácia egy sor lényeges kérdésben elfogadta a szovjet álláspontot. A szerző szerint mindez azért történt, mert az USA saját akaratát nem tudta ráerőszakolni a Szovjetunióra, s mert úgy vélte, hogy Kelet-Európában tett engedményekkel megvédheti az amerikai érdekeket azokon a területeken, amelyek fontosabbak voltak számára, így Nyugat-Európában és Távol-Keleten. Ami a kelet-európai politika tartalmi kérdéseit illeti, a szerző országonként haladva azt vizsgálta, hogy az USA hogyan reagált az egyes országokban végbemenő népi demokratikus forradalmakra, s milyen típusú kormányokat támogatott. A külpolitikai orientáció, a belső társadalmi-politikai viszonyok, a kormány jellege, az amerikai üzleti érdekek kezelése, s a Szovjetunió gazdasági, politikai befolyása alapján rangsorolta az egyes országokat. Az USA szempontjából — a fenti szempontok figyelembe vételével - Magyarország és Csehszlovákia (valamint Finnország) volt a legelfogadhatóbb, a balti államok szóba sem jöhettek, míg Lengyelország, Bulgária és Románia középen helyezkedtek el a listán. A szerző szerint az amerikai diplomácia mindenütt mérsékeltebb, a politikai életben a centrumban elhelyezkedő erőkkel rokonszenvezett, a szélsőségesen reakciós, kollaboráns, vagy túlságosan kompromittálódott politikai csoportok nem számíthattak a segítségére. Az USA Csehszlovákiában és
