Századok – 1982
Történeti irodalom - Lundestad Geir: The American Non-Policy towards Eastern Europe 1943–1947 (Ism.: Vida István) 398/II
400 TÖRTÉNETI IRODALOM Magyarországon (valamint Finnországban) a koalíciós kormánnyal tartott fenn jó kapcsolatot, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában viszont elsó'sorban a polgári ellenzékkel állt összeköttetésben. Külön figyelmet szentelt a kelet-európai parasztpártoknak és vezetőiknek, de kapcsolatot keresett jobboldali szociáldemokrata körökkel is. A kommunista pártokat ellenfélként kezelte. A szerző véleménye szerint az Egyesült Államok által kelet-európai politikája megvalósítása érdekében igénybe vett eszközöket egyrészt az határozta meg, hogy Kelet-Európa érdekei szempontjából másodlagos volt számára, másrészt az, hogy hatalmilag nem volt jelen a térségben. Az amerikai vezetők közül Kelet-Európa miatt senki sem akart háborút a Szovjetunióval, még a háború esetleges kockázatát is elutasították, s ez nemcsak Rooseveltre, de Trumanra is érvényes. Érdekesen elemzi a szerző az atomtitok, ill. az atombomba szerepét és jelentőségét az USA kelet-európai politikája szempontjából. Rámutat arra, hogy az amerikai politikusok nyíltan soha nem fenyegetőztek az atombombával, s nem használták arra sem, hogy a Vörös Hadsereget Kelet-Európából való kivonulásra kényszerítsék, de nyomatékosan hangsúlyozza: mindez nem jelenti azt, hogy az atomtitok birtoklása nem hatott az amerikai-szovjet kapcsolatok alakulására, s így közvetve a kelet-európai eseményekre. Az atombomba rontotta a két nagyhatalom közötti viszonyt - szögezi le. A szerző részletesen bizonyítja, hogy az amerikai kormányzat kelet-európai befolyásának növelésére - és a Szovjetunió háttérbe szorítása — érdekében a politikai és a diplomáciai nyomás gyakorlása mellett elsősorban gazdasági eszközöket vett igénybe. Ennek fő formái a lend-lease szállítások felmondása, a hitelek és segélyek megtagadása, a humanitárius segítség letiltása és a Szovjetunióval kötött árucsere egyezmények elleni tiltakozás voltak. G. Lundestad kimutatja pl., hogy Nyugat-Európa 1945 és 1947 között az USÁ-tól 7,4 milliárd hitelt kapott, míg Kelet-Európa, a Szovjetuniót és Finnországot is beleértve, csak 546 millió dollárt. A hitelek politikai célzatosságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Bulgária és Románia, amelyeknek a legrosszabbak voltak a kapcsolatai az USÁ-val, egy centhez sem jutottak. A szerző egyébként azt hangsúlyozza, hogy a Marshall-segély elsődleges célja Nyugat-Európa gazdasági helyreállításának elősegítése volt, s amerikai részről komolyan fel sem merült, hogy azt kiterjesszék Kelet-Európára is. A könyvben egy külön fejezet található Magyarországról. A szerző felfogása szerint az Egyesült Államok magyarországi politikáját döntően az határozta meg, hogy Washingtonban tudomásul vették: Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadítja fel, s az USA jelenléte ott korlátozott lesz. Mivel a háború előtt - főként az olajiparban — viszonylag számottevő amerikai tőkeberuházásokra került sor, úgy érezték, hogy ezeket a gazdasági érdekeltségeket meg kell védeni, ezért fontosabbnak tekintették Magyarországot, mint Bulgáriát és Romániát. Az USA nem helyeselte sem a horthysta, sem a Habsburgrestaurációt, de nem kívánta azt sem, hogy Magyarország kommunista országgá váljon. Polgári demokratikus kormányzatot kívánt, amely jó viszonyt tart fenn az USÁ-val, biztosítja a kereskedelem szabadságát, s a sokoldalú, diszkriminációmentes gazdasági kapcsolatok kiépítését. Lundestad az USA magyarországi politikájában négy szakaszt különböztet meg. Az első szakaszban, amely 1945. január 20-ig tartott, az USA teljes egészében átengedte a kezdeményezést a Szovjetuniónak, s a fegyverszüneti tárgyalásokon elismerte, hogy amíg a háború tart, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetéssel működik. A második periódus (1945 januárjától 1945 szeptemberéig) központi problémája Magyarország diplomáciai elismerésének kérdése volt. Az Egyesült Államok 1944 decemberében de jure nem ismerte el az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, mert amerikai vélemény szerint a moszkvai kormányalakítási tárgyalásokról nem kaptak tájékoztatást, ill. nem került sor előzetes konzultációra az ügyben. 1945. május 22-én az amerikai kormány ugyan felajánlotta, hogy kész fogadni Magyarország képviselőjét Washingtonban, de azt később visszavonták, s elutasították a diplomáciai elismerésre vonatkozó szovjet javaslatot is. Bár Magyarországot kedvezőbben ítélték meg, mint Bulgáriát és Romániát, amerikai kormánykörök mégis kifogásokat támasztottak: szerintük a Dálnoki Miklós Béla kormány valóságos hatalma kicsiny, ugyanakkor a szovjet és a kommunista befolyás túl nagy. Ennek ellenére - Byrnes amerikai külügyminiszter kezdeményezésére - 1945. szeptember 22-én Schoenfeld budapesti amerikai követ váratlanul bejelentette: az USA kész újra felvenni a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. A szerző úgy véli, hogy erre a lépésre azért került sor, mert a State Department ily módon akarta csökkenteni a szovjet-amerikai feszültséget, amely többek között Románia és Bulgária diplomáciai elismerése kérdésében keletkezett. A diplomáciai elismeréssel új szakasz — a harmadik — kezdődött az USA magyarországi politikájában, sőt bizonyos mértékig vonalváltásra került sor. A budapesti községi, majd az országos
