Századok – 1982
Figyelő - Szarka László: A századelő (1900–1918) a hetvenes évek szlovák történetírásában 356/II
FIGYELŐ 363 nyelv oktatásának előírását korszerű követelményként, a szlovák vonatkozásban kétségkívül rendkívül kíméletlen iskolapolitikai rendeletek gyakorlati magyarosító szerepét pedig erősen korlátozott hatásként értékelő magyar történetírással, hasonlóan az asszimiláció gyakorlatának megítéléséhez, ez esetben is hajlik a magyar álláspont lényegi elemeinek elfogadására: „Grünwald Béla valamint a magyar vallás- és közoktatási miniszterek a 19. és 20. század fordulóján elsősorban a magyar állami, illetve nemzeti szellem bevezetésére törekededtek a szlovák etnikai terület magyar s szlovák iskoláiban. Nem tiltakoztak a magyar oktatási nyelvnek a szlovák helyett való bevezetése ellen, de nem is büntették a tanítókat, papokat és szülőket azért, mert ragaszkodtak az iskola szlovák oktatási nyelvéhez. Felhasználtak azonban minden erőszakos eszközt arra, hogy a szlovák oktatási nyelvű iskolákban is a magyar állam és nemzet szelleme uralkodjék."2 7 Potemra tehát elismeri a magyar iskolaügy magyarosításának nyelvi „következetlenségeit", ami pedig a „hazafias" szempont érvényesülését illeti, az még a kortárs nemzetiségiek szemében is eléggé magától értetődő követelmény volt. (Gondoljunk csak a kor szlovák politikai programjaiban az ország integritásához való ragaszkodás mindvégig jelenlevő kitételére.) A magyar és szlovák vélemény egyezése e ponton ismét kézzelfogható közelben van. Mert hiszen tény: a magyar nemzetállam koncepciójának abszurd megfogalmazása és gyakorlatba való bevezetésének kísérletei az iskolaügyben a nem magyar nemzeteknek morális alapot adtak a szélsőséges magyar törekvések leszerelésére. Ellenállásuknak komoly büntetőjogi következményei a legritkább esetben voltak. Úgy tűnik, Potemra is érzékeli az egyezéseket, s tovább finomít, érvelését azonban nem éppen megfelelő irányba terjesztve ki: „A magyar történetírás álláspontjával ellentétben — miszerint a magyar iskolaügyi hatóságok magyarosító törekvései nem érték el céljukat, a szlovák népoktatás magyarosítását, mert nem voltak erőszakosak —, munkánkban bizonyítjuk, hogy a magyar kormányok az erőszak és a nemzeti elnyomás minden eszközét felhasználták és a magyarosítás kitűzött célját főként a külső jegyekben el is érték. De az oktatás minőségi (tartalmi) oldalról sem volt teljesen eredménytelen. A magyar kormányok számára azonban az 1918. évi események miatt nem maradt elég idejük a magyarosítás terén elért eredmények megerősítésére. Ott, ahol a magyar kormányoknak volt elegendő idejük (1918 után Magyarország területén), ott a szlovák lakosság magyarosítása minden következményével együtt végbement. Szlovákiában a népoktatás a szlovák tanulók magyar nyelvi tanfolyamává változott."28 Érdemes itt még egyszer felsorolni a tényeket: a törvények és rendeletek szintjén kíméletlen magyarosító iskolapolitika effektive nem a nyelvi magyarosítást, sokkal inkább a nemzeti öntudatosodás folyamatát váltotta ki, ami persze egy pillanatra sem szerepelt céljai közt. Az 1918 utáni helyzetben pedig egyrészt egészen más jellegű szlovák népesség maradt Magyarországon, másrészt a két háború közötti magyar nemzetiségi politika jelentős mértékben a kisebbségi magyarság sorsának alakulását nyomon követő - részben irányító — magyar külpolitika célkitűzéseinek függvénye volt. A külső jegyekben megnyilvánuló, azaz nem effektív magyarosító iskolapolitika csődjére Potemra a fent idézetteknél is konkrétabban mutat rá, amikor azt állítja, hogy a magyarosító tendenciák „a szlovák tanulók általános műveltéségének csökkenését eredményez-1 'Uo. 498. J, Uo. 532.
