Századok – 1982
Tanulmányok - Erényi Tibor: Politika – hírközlés – agitáció. Magyarországi munkássajtó 1900–1905 199/II
212 ERÉNYI TIBOR által hangoztatott véleménnyel, hogy a „Szociáldemokrata Pártnak nem volt saját, világos és kijegecesedett álláspontja az ideológia, a kultúra, a művészet — és a politika — legtöbb kérdésében".3 4 Olyan bonyolult és a változó időszakokban többféleképpen megítélhető és megítélendő kérdések ezek, hogy ,kijegecesedett" álláspontról beszélni túlzás. A magyar szociáldemokrácia már Litván által említett „serdülőkorában" is a Kautsky által interpretált marxi felfogásból indult ki, és ebből vont le elméleti és politikai következtetéseket. Igaz azonban, hogy egyszer az értékelésnek az egyik, másszor a másik oldalát húzták alá elsősorban a szociáldemokrata teoretikusok, akik többnyire egyben politikusok voltak. Például Kossuthnál egyszer azt, hogy polgári forradalmár volt, a polgári átalakulásért küzdött, ami egyben a nép érdeke is volt, másszor azt, hogy nem a nép képviselője volt, s a szocializmust elutasította. A kilencvenes évek elején számos példát találunk a szociáldemokrata sajtóban az előbbi, 1906 és 1910 között a koalíció kormányzata idején pedig az utóbbi állásfoglalásokra, hogy azután a tízes években ismét a korábbiakhoz hasonlók tűnjenek fel. Habár a magyar szociáldemokrata történetfelfogás legelső kezdeményei - gondoljunk Politzer, Frankel és mások munkásságára - nem Szabó Ervin nevéhez fűződnek,35 kétségkívül jelentős érdemei vannak e történetírás fejlesztésében, kialakításában — viszont az ő munkásságával kapcsolatos számos tartósan ható egyoldalú, doktriner megállapítás is, amely a szocialista mozgalom már nemcsak minden más politikai erőtől való szükséges elhatárolásának, hanem elszigetelésének az elméleti indokolására is alkalmas volt. Léptennyomon kiütközik sok vonatkozásban újat, marxista értékelést adó megállapításaiból a dialektikus látásmód hiánya. Jó példa erre 1848 c. írása, amely a Népszava 1902. március 15-i számában jelent meg. Többek között a következőket írja: „Kevesen voltak, elenyésző kevesen, akikben megvolt a tudata annak, hogy a szabadság csak akkor szabadság, ha teljes, tökéletes, hogy mielőtt az ország szabadságát küzdik ki osztrák, orosz ellen, előbb a saját szabadságukat kell biztosítani az urak, a nemesek ellen; még kevesebben, akik e meggyőződésüket nyíltan, határozottan bevallották és hirdették. És így lehetett, hogy tízezren, százezren harcoltak rettenthetetlenül és haltak hősiesen — az urak szabadságáért". 1848-49-cel kapcsolatban reális célok ezek? Mit jelentett a történeti fejlődés szempontjából az „urak szabadsága"? Hiába voltak az áldozatok? Mindez után nem meglepő az akkor, tehát 1902-ben, a jelen számára levont végkövetkeztetés: „Munkások és elvtársak, akik hódolatukat mutatják be a márciusi hősöknek és Petőfi Sándornak — tanuljanak ebből, hogy a szabadság csak akkor lesz, amikor osztatlan saját szabadságtokért küzdtök, amikor nem lesztek tekintettel más osztályokra, amikor tehát a más osztályok létalapja, a magántulajdon ellen is küzdtök. Tartsátok szem előtt, szabadság csak akkor lesz, amikor megszűnt a magántulajdon — amikor szocializmus lesz." 1848—49-ben ebben a Szabó Ervin általi megvilágításban a nemesi vezető rétegnek és Kossuthnak csak negatív szerep juthat. Erről a szerepről szól az 1902. szeptember 18-i számban megjelent a Kossuth ünnep c. cikk. Az írás előzménye a pártvezetőség határozata volt, amely Pártunk és a Kossuth ünnep címmel a szeptember 6-i számban jelent meg, és elítélte a Kossuth centenáriummal kapcsolatos ünnepségeket. Erre a határozatra válaszolt 34 Uo. 6. 3 5 A kérdésre vonatkozóan ld. Márkus László: A szociáldemokrata történetfelfogás fejlődéséhez. A kezdetektől 1918-ig. Budapest, 1963. Akadémiai Kiadó.
