Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló (Pajkossy Gábor) 190/I

192 KRÓNIKA mellé felsorakoztak a polgári vállalkozások, a főnemesség - többnyire sikeres - vasüzemei, végül a 19. század elejétől már részvénytársaságok alakultak. A bányászatban, az iparban és a hozzákapcsolódó más ágazatokban tízezrek találtak alkalmazást, közöttük számos jobbágy is, ami hozzájárult a feudális kötöttségek alóli felszabadulásukhoz és bérmunkássá válásukhoz. Tért hódított a bérmunka. Utalva más iparágakban lezajlott változásokra is, álláspontját a kutatás jelenlegi szintjén így összegezte: Szlovákia területén a kapitalista elemek térhódításáról az 1720-as, 1730-as évektől fogva beszélhetünk a bányászatban és vasiparban, míg súlsúlyra az 1830-as, 1840-es években jutnak. Stefan Kazimír „A lakosság anyagi körülményeinek alakulása a 18. században" című korreferátumában a szabad munkaerő létrejöttével foglalkozott a 18. századi Szlovákiában, amely, megállapítása szerint, ha késéssel is, de a tőkés formáció kialakulása nyugat-európai útján járt. Pozsony megye példáján mutatta be: az 1770-es évektől kezdve a feudális társadalmi-gazdasági viszonyok adott szintjén (stagnáló termelékenység és termelés, úrbéres földterület csökkenése) a népesség növekedése a kihasználatlan munkaerőtartalék-sereg számát növelte meg. Az áremelkedés, a mezőgazdasági bérek szinten tartása vagy éppen csökkentése a reálbérek süllyedéséhez, a lakosság anyagi körülményei romlásához vezettek. Ugyanakkor a munkaerő fölöslege a feudális bériimitációt, a termelőeszközök tulajdonosainak gazdaságon kívüli kényszerítő eszközét is szükségtelenné tette. Ily módon a feudális struktúrán belül megteremtődtek a struktúra felszámolásának feltételei is. A korreferátum kiinduló megállapítását Pach Zsigmond Pál vitatta, utalva a Nyugat- és Kelet-Európa fejlődési útja között fennálló lényeges különbségre. Anton Spiesz „A szlovákiai lakosság társadalmi szerkezetének problémái a 18. század második és a 19. század első felében" című előadásában elsősorban saját kutatásainak eredményeire támaszkodva vázolta fel, a parasztsággal kezdve és a nemességgel végezve, a szlovákiai társadalom tablóját. Megállapította a földtulajdonnal nem rendelkező rétegek, ezen belül pedig a házatlan zsellérek arányának 1770 és 1847 közötti gyors növekedését. A jobbágytelkek aprózódása, a földterület megfogyatkozása folytán a jobbágygazdaságok területe is csökkent. Ezek a változások együtt jártak a lakosság életnívójának csökkenésével, a társadalmi feszültségek növekedésével. Kitért az elemzések alapjául szolgáló összeírásokban nem szereplő, de figyelmen kívül sem hagyható társadalmi csoportokra (szabados parasztok, falusi kézművesek, kereskedők, bánya-, kohó- stb. munkások; falusi jegyzők, tanítók, papok) is. Stagnált a városfejlődés, még mindig döntő szerepet játszott a mezőgazdaság. A Mária Terézia-korabeli úrbérrendezés anyagából rekonstruálta a nemesség összetételét : a több ezer jobbágygazdaság felett rendelkező arisztokratától a párszáz, tucatnyi vagy éppen egy jobbággyal rendelkező középbirtokos- és kisnemességen keresztül az ugyan még kiváltságokkal rendelkező, de már fizikai munkára kényszerülő, a nemesség és parasztság határmezsgyéjén leledző kurtanemesekig. Vörös Károly, nagyra értékelve az előadást, kiemelte Spiesznek a feudalizmus válságát jól érzékeltető eredményeit: így azt, hogy a feudális függésben élők számának növekedése a 19. században már elszegényedésükkel, zselléresedésükkel jár együtt. Megállapításával Julius Mésáros szállt vitába, utalva arra, hogy a népesség növekedését a remanenciális és irtványföldek növekedése is kíséri. Amíg a fenti előadások a gazdaság egy-egy szektorában, illetve a társadalomban lezajlott változásokat elemezték, Vörös Károly A feudális intézményrendszer válsága Magyarországon és a polgárosításra tett kísérletek a polgári forradalom előtt címmel tartott előadásában az intézmények, a gazdasági-társadalmi folyamatok érzékeny szeizmográfja felől közelítette meg az átmenet kérdését. A gazdaságnak és társadalomnak a formációt meghatározó belső viszonyait kifejező és egyben megmerevítő intézmények reakciója a termelőerők kihívására kivált a formáció válsága idején érzékeny mutatója a formáció zavarainak. A feudális viszonyok lazulásának egyik legjellegzetesebb mozzanata a feudalizmus intézményei hatósugarának csökkenése, a feudalizmus lazább függési formáiban élők számának az 1828. évi összeírás tanúsága szerinti tetemes megnövekedése. Az előadás három vetületben, az intézmények válságaként elemezte a formáció elmélyülő válságát. Bemutatta: a céhrendszer válságát a politika látszatmegoldással, a keretek állandó bővítésével igyekezett megoldani, ám ezzel egyúttal a válságot is tovább mélyítette; a mezőgazdasági munkaerőviszonyok hagyományos gazdaságon kívüli kényszerrel történő szabályozását a fejlődés félresöpörte, végül a megerősödő értelmiség politikai emancipációjára 1848-ig nem születik megoldás. Mindhárom esetben végül is - a formáció általános válsága jeleként - nyilvánvalóvá válik a feudális intézmények alkalmatlansága az új jelenségek által felvetett ellentmondások feloldására, a megoldás csak új formáció és új intézmények révén lehetséges.