Századok – 1982

Történeti irodalom - Die Korrespondenz Ferdinands I. Bd. III. Familienkorrespondenz 1531 und 1532 (Ism.: Hermann Zsuzsanna) 165/I

166 TÖRTÉNETI IRODALOM 166 szálljon tengerre - fordult hozzá április 27-én Prágában kelt levelében (482) -, hanem utazzék Németországon és Itálián keresztül. Útja közben tarthatnának egy birodalmi gyűlést, amelyen beszámolna a zsinat ügyéről és azokról az erőfeszítésekről, amelyeket ígérete szerint annak létrehozásáért tett. Csak a császár személyes jelenlétével és tekintélyével, kettőjük együttes fellépésével érhető el valamiféle megegyezés a hit dolgában, és csak a vallási ellentétek megoldásával remélhető, hogy a birodalmi gyűlés foglalkozzék a (János királlyal kötött) fegyverszünet ellenére is várható török támadás kérdésével, s intézkedjék a védelemről. Károly egy el nem küldött elutasítás és egy kitérő-halogató válasz után, végül is beleegyezett a tervbe. A birodalmi gyűlés idejét szeptember közepére tűzték ki, helyéül Speyert választották. Ferdinánd augusztus végén útnak indult, szeptember elején Stuttgartba és október elején Speyerbe érkezett. A császártól azonban csak a késedelmét mentegető levelek érkeztek ide Brüsszelből, s október 1-i kelettel egy hír arról, hogy jövő tavasszal a török támadni fog. Majd a beleegyezés abba, hogy a birodalmi gyűlést - Ferdinánd kívánsága szerint - halasszák január 6-ra, és helyezzék Regensburgba. A mentegetődzések különböző akadályokról szóltak: a francia királlyal tervezett (de valójában egyik részről sem nagy erővel szorgalmazott) találkozóról, azokról a pusztításokról, amelyeket sógoruk, a Dániából évekkel korábban elűzött II. Keresztély okozott a Németalföldön, fegyvereseket és hajókat követelve (amelyekkel október 26-án valóban elindult királysága visszahódítására), végül pénzhiányról. A halogatás alapvető okára azonban alighanem azok a politikai megfontolások vüágítanak rá, amelyeket első reakcióként öccse javaslatára, ama bizonyos el nem küldött (és fogalmazványban maradt) levelében fejtett ki. A május közepén kelt fogalmazványban (489) a császár aggodalmát fejezte ki a Németországon keresztül vezető útját illetően és kételkedését egy birodalmi gyűléstől várható eredményben. Útja riadalmat keltene „a hittől eltévelyedettekben" - írta - s ezek, mind a németek, mind a svájciak talán még fegyverhez is nyúlnának. Megtörténhet, hogy „a vajda" s a törökök is ugyanekkor törnének rájuk, megszegve a fegyverszünetet. A birodalmi gyűlés pedig, a tapasztalatok szerint, csak rontana a dolgokon, haszon helyett inkább „szégyent és gyalázatot hozna, az idő elvesztegetésével és nagy költséggel", minthogy kevéssé valószínű, hogy „az eltévelyedett fejedelmek" hajlandóak lennének azon megjelenni. Ezért célravezetőbbnek látja, ha a mainzi és pfalzi választófejedelmek közvetítésével tárgyalásokat folytatnának „a nevezett eltévelyedettekkel". Károly e tárgyalásokban reménykedett, s óvakodott mindentől, ami azok eredményét megzavarhatná. így attól is, hogy öccse tanácsára hathatósan segítse a katolikus svájci kantonokat, amelyek október 11-én a kappeli csatában legyőzték a Zürich vezette protestáns kantonokat, megölve azok vezetőjét, Zwinglit is. Ferdinánd négy nappal később, Speyerből adta tovább a hírt (562), azon nyomban és attól kezdve újra és újra buzdítva a császárt, hogy használja ki a győzelmet „a katolikus hit és egyház", valamint „a burgundiai és ausztriai ház" javára. Ez volt az a kérdés, amelyben a legleplezetlenebbül tért el egymástól a két testvér politikai nézete. A császár, öccsének válaszolva, arra hivatkozott, hogy beavatkozása a birodalmi gyűlés ügyét veszélyeztetné, de érvelése szinte szó szerint megegyezett azzal, amellyel el nem küldött fogalmazványában a gyűlés megtartásának a lehetőségét kérdőjelezte meg: „több pénzt adni a kantonoknak, nem áll módomban", írta, a fegyveresek toborzásával pedig csak alkalmat adna a német és svájci „eltévelyedettek" szövetkezésére és felkelésére (574). Megfelelő erő híján, elkerülni a fegyveres összecsapást mind a protestánsokkal, mind a törökökkel: ez volt a császár politikai vezéreszméje ez időben. Örömmel üdvözölte öccsének minden lépését, amelyben a megegyezés lehetőségét remélte: szorgalmazta azoknak a tárgyalásoknak a folytatását, amelyeket Ferdinánd november közepén Innsbruckban Laski Jeromossal kezdett meg a János királlyal lengyel közvetítéssel történő megegyezésről (588, 598), és helyeselte, hogy öccse november elején újabb követséget készül küldeni a szultánhoz. Ferdinánd azonban Laskiban nem bízott, útjában -miként igazolódott, nem alaptalanul - inkább kémkedő szándékot gyanított, és tartott tőle, hogy a szultán ismét Magyarországot követeli a béke árául. Ebben az esetben pedig - írta november 9-én -nem marad más megoldás, mint „fegyverrel ragadni el a vad bestia torkából Magyarországot, a kereszténység védőbástyáját (antemurale et propugnaculum), megmentve a benne lakó sokezer áldott és ártatlan lelket a közvetlen veszélytől és pusztulástól" (583). De miféle fegyverrel? Károly - s általa a birodalom - segítségét illető aggályairól nyíltan vallott Ferdinánd november 24-én Máriához intézett levelében: „Bár nem kételkedem abban, amit a