Századok – 1982

Történeti irodalom - Szkazkin; Sz. d.: A parasztság a középkori Nyugat-Európában (Ism.: Papp Imre) 159/I

160 TÖRTÉNETI IRODALOM 160 együtt a földdel való szabad rendelkezéssel,... a tulajdonos szabad rendelkezésével". (144.1.) Korlátozott egyrészt az uralkodó osztályon belüli viszonyok (uralkodói jogok, öröklési rend stb.), másrészt a jobbágyság birtoklási joga által. A birtoklási jog a feudális tulajdonjog szerves része. Szkazkin mind a földesúri földtulajdon-monopólium, mind pedig az osztott tulajdon koncepcióját elutasítja. A föld feudális (korlátozott) tulajdonosa a földesuraság volt. Tulajdonjoga a járadékszedésben realizálódott. Amíg a jobbágy járadékszolgáltatásra kötelezett, addig a föld tulajdonosának az uraság tekintendő, de úgy, hogy a birtoklási jog a parasztságot illeti. A szerző dinamikájában vizsgálja a feudális tulajdont: Angliában a földesúri tulajdon, Franciaországban a paraszti birtoklás válik burzsoá tulajdonná. A második rész azokkal a lényeges változásokkal (az agrártermelés fellendülése, a birtokstruktúra átalakulása, az áru- és pénzviszonyok megjelenése stb.) foglalkozik, amelyek alapján a 11-15. század közötti időszakot a feudális rendszer új szakaszának kell tekintenünk. A mezőgazdasági termelés és technika fejlődését — talán kissé egyoldalúan - a városok kialakulására, az egyszerű árutermelésre vezeti vissza. A feudális termelési viszonyok új szakaszát a nagybirtok megváltozásán, valamint az áru- és pénzviszonyok hatásán keresztül mutatja be. A feudális nagybirtokot a földjáradék termelésére szolgáló gazdasági-társadalmi szervezetnek fogja fel. Azokat a földeket foglalta magába, amelyek felett a földesúr érvényesíteni tudta feudális tulajdonjogát. Egy része felett a birtoklási jogot is élvezhette az uraság. Típusait az angol manoron és a francia seigneurie-n keresztül elemzi, igen sokrétűen. A szerző kiemeli, hogy a 11-15. század között a nagybirtok szerkezete Európa-szerte lényegesen megváltozott: a földesúri kezelés összezsugorodott vagy teljesen eltűnt. A földesúr gazdasága paraszti birtokká vagy kisbérletté alakult át. V termelés (árutermelés is) szinte kizárólagos hordozója a paraszti gazdaság lett. A 15. századra tehát a seigneurie a paraszti birtokok és kisbérietek konglomerátumává vált. A nagybirtok strukturális átalakulásával és az árutermelés kibontakozásával kölcsönhatásban a 12-14. században megváltozott a jobbágy-földesúri viszony. A személyi függés az ún. „parasztfelszabadítás" következtében megszűnt, s a parasztság csak földje után (dologilag) maradt függő helyzetben. Szolgáltatásai rögzítődtek, birtokjoga megszilárdult. A járadékrendszer is átalakult: a robot szükségtelenné válásával a terményjáradék, a fejlettebb vidékeken a pénzjáradék lett az uralkodó forma. Mindez a paraszti társadalom átrétegződéséhez vezetett: a parasztság egységes jogállásúvá vált a szabad eredetűek szintjén, ugyanakkor a járadékfizetés és a birtoklás alapján differenciálódott. Szkazkin ezeket a változásokat — több polgári és marxista történésszel ellentétben - nem tekinti a feudalizmus végső felbomlásának, a tőkés termelési módra való áttérés kezdetének. Az egyszerű árutermelés kibontakozása, a domaine eltűnése, a paraszti társadalom differenciálódása, a bérmunka megjelenése nem a kapitalizmus, hanem a fejlett feudalizmus megnyilvánulásai. A középkor harmadik szakaszának megfelelő harmadik rész a feudális termelési viszonyok bomlását, az európai későközépkori agrárfejlődés típusait vizsgálja a marxista komparatisztika módszereivel. A marxizmus klasszikusainak a tőkés agrárviszonyok keletkezésére vonatkozó fejtegetéseiből indul ki Szkazkin. Újszerűen interpretálja az angliai tőkés agrárfejlődés feltételeiről vallott marxi felfogást: a 16. századra „...a kisüzemi termelés elérte azt a maximumot, amelyre a feudális termelési viszonyok fennmaradása esetén képes". (306.1.) Ezzel megteremtette önmaga felbomlásának feltételeit. Az árutermelés feudális formájának felső szintjéből bontakoznak ki a tőkés agrárfejlődés alapvonalai. A kibontakozás a feltételek eltérő jellege miatt több úton-módon mehet végbe a 16—18. századi Nyugat-Európa egyes régióiban. A továbbiakban ezekről a régiókról kapunk részletes képet. Mindenekelőtt azt emeli ki, hogy a 17-18. századi agrár-Európában két nagy fejlődési típus található: a nyugat-európai és a közép- és kelet-európai. A két nagy típus között lényegesen nagyobb különbségek voltak, mint a nyugat-európai típuson belüli variációk között. Az alapvető eltérést az adta, hogy nyugaton tőkés tendenciák jelentkeztek, míg az Elbától keletre a feudális viszonyok megmerevedése, a „második jobbágyság" és a feudális alapokon termelő majorsági gazdálkodás kialakulása következett be. Tehát épp ellentétes tendencia született a nyugat-európaihoz képest. A szerző átértékelte a marxista történészek korábbi felfogását, amely szerint a majorságok és a „második jobbágyság" lényegében az eredeti tőkefelhalmozódás közép- és kelet-európai megnyilvánulásai. Ez a rendszer csak a 19. század közepétől lesz képes a tőkés útra lépni.